A bukott finálék emléke

Négy napja, a Heti hetesben Havas Henrik arról értekezett, hogy ha miénk a legjobb kapus (Pálinger), miénk a legjobb átlövő (Radulovics), miénk a legtöbb gólt szerző szélső (Lovász) – és a beállósról, Kulcsárról nem is szólt –, akkor egyértelmű, hogy a vereség az edző hibája. Farkasházy Tivadar annyit tett hozzá, hogy a szünetben a franciák teledumálták az izlandi bírók fejét, akik a hajrában vegytisztán elcsalták a meccset.Bónuszként Medgyessy Péter üzent a Sportcsillagok Gálaestjére: különdíjat ajánl fel Görbicz Anitának. Szemétkedő jegyzetírók itt nyilván elsütnék, úgy látszik, a miniszterelnöknek az a heppje, hogy kiálljon a legalábbis ellentmondásos megítélésű személyiségek mellett, lett légyen szó pénzügyminiszterről vagy a vb-döntő utolsó három támadásában rontó irányítóról – de ne keverjünk ilyen színeket az összképbe, mégiscsak az a lényeg, hogy egy ország nem tudott napirendre térni a Zágrábban történtek fölött.Egyébként nehéz is. Mert hiába tapsoltak sokan múlt hétfőn a lányoknak a Körcsarnokban, valahogy csak ott motoszkál a többségben az, amit szépen cizellált mellékmondatokkal is körülírhatnék, ám alapvetően ennyi: "A rohadt életbe!" Mert él bennünk Sydney. És él bennünk még ezernyi bukott finálé emléke. Nekünk kell filmet néznünk a németek berni csodájáról, s nem mi készítünk Öcsiék végső, nagy diadaláról. S hiába írunk lábjegyzetet, hogy csak nálunk fújják be ilyenkor a lépéshibát vagy a lest, a végkövetkeztetés mégiscsak az, hogy 2–0 volt ide, meg 26–20. Az ezüstök után pedig tökéletesen vigasztalhatatlanok vagyunk. Valakire mindig haragudni akarunk. Sebesre, mert rosszul állította össze a csapatot, Mocsaira, mert nem cserélte le Görbiczet, továbbá úgy, ahogy van, mindenkire, aki benne volt, aki ott volt, aki belőhette volna, kivédhette volna, jó helyre passzolhatta volna.Kevés az ellenpont. A sikerélmény. Ilyenkor jön ki mindig, hogy nyerhetünk ezer és egy aranyérmet az olimpián, azért a csapatsportok történései lesznek mindig is a legfontosabbak. Ott lehet igazán együtt lélegezni. S mivel hihetetlenül kevésszer adatik meg, hogy a végső siker közelébe kerüljünk, örökkön meg fogunk sértődni a küszöbben elbotlókra. Nálunk sohasem lehet aranyigazság az ezüstérmesek örök vigasza: "Ahhoz, hogy egy döntőt elveszíts, el is kell jutnod odáig." Nem, mert ennek a nációnak az életéből Mátyás király óta hiányoznak a nagy közös révbe érések. Hogy megcsináltuk. Mi, mindannyian. Eljutunk az elődöntőig, olykor a döntőig is, mint 1849-ben vagy 1956-ban, de a végén rendre megvernek minket. Ezért vágyunk oly elementáris erővel az együttesen megélt sportsikerekre. A csapat mennybemenetelére.Ezért mentek ki hétezren Zágrábba. És ezért foglalkoznak a lányokkal még a lámpacserénél, a reflektorok fényében és a miniszterelnök dolgozószobájában is, holott normális esetben a karácsonyi húsárakat kellene fókuszba állítani. Az egészben egyébként az a legszörnyűbb, hogy mi érezzük rosszul magunkat ideig-óráig – az álomból viszont ők riadnak fel tán évek múltán is.Még jó, hogy a Veszprém és a Szeged szuperbravúrja eltereli gondolatainkat. Tán éreztünk valami föloldozást is. De a lányok… Nekik vajon megadatik-e valaha a felejtés gyönyöre?