A tizedik zöld-fehér aranyérem

Valami ilyesmire számítottak a női bajnokság felsőházi sorsolásának összeállítói, amikor elkészült a rájátszás programja. Az utolsó fordulóban szemtől-szemben a két legjobb hazai csapat, a képlet pedig a létező legegyszerűbb: aki nyer, azé az aranyérem. Döntetlennél viszont a dunaújvárosiak örülhetnek. A pénteki Herz-FTC–Dunaferr mérkőzés tehát igazi bajnoki döntővé vált, és mivel a zöld-fehér lányok 30–27-re győztek, a végén ők ünnepelhettek, megszerezve ezzel a klub tizedik bajnoki aranyérmét.

"Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok!” – skandálta a Kőbányai úti sportcsarnok közönségének jelentős része (természetesen a kisebbségben levő dunaújvárosiak kivételével), pedig a parketten még zajlott a meccs, ám a csata már eldőlt. A csapatként is kiválóan működő Ferencváros egységének, és néhány egészen káprázatos egyéni teljesítménynek köszönhetően már ünnepléssel tölthette az utolsó perceket.

A mérkőzés végén aztán megkezdődhetett az igaz fesztivál, hatalmas virágcsokrokkal érkeztek a pályára a leghűségesebb szurkolók, hektónyi pezsgő szabadult ki palackfogságából, így nem csoda, hogy az éremátadási ceremónia kezdetére már erősen ragacsos volt a talaj. Ez persze nem zavart senkit sem, hiszen ezek a percek a féktelen örömről szóltak, az egész éves feszültség szakadt fel játékosból, vezetőből, szurkolóból egyaránt. A hosszú szezon gyötrelmei utám most úgy nézegették a ferencvárosi hölgyek a nyakukba akasztott aranyérmet, mint a boldog óvodások az új, régóta vágyott játékukat, amelyekről még nem hiszik el, hogy valóban az övék, hogy ki is próbálhatják. Az ünneplést azonban a díjátadási ceremónia után sem akarták befejezni a szurkolók, ki akarták élvezni a diadal minden pillanatát. Újra és újra felhangzott a "Bajnokcsapat, bajnokcsapat!” – rigmus, és a "személyi kultusz” jegyében egyenként is megünnepelték az újdonsült aranyérmeseket.

Pedig a szezon kezdetekor nem a Herz-FTC számított az első számú aranyvárományosnak. A "vezér”, azaz Kökény Bea visszavonult, és egyébként is nagyon szűknek tűnt a Németh András keze alatt dolgozó keret. Ehhez képest a Bajnokok Ligájában a döntőig meneteltek a ferencvárosi lányok, a bajnokságban pedig második helyen zárták az alapszakaszt, majd a rájátszás első körében dunaújvárosi döntetlenjükkel ledolgozták a Dunaferr egy (bónusz)pontnyi előnyét, így a pénteki csúcsrangadón már "csak” nyerniük kellett ahhoz, hogy visszaszerezzék egy esztendeje elveszített címüket. Mint tudjuk, sikerült...

"Magas színvonalú, a bajnoki döntőhöz méltó csatát vívtunk a Dunaferr-rel, azt hiszem, ez a mérkőzés is bizonyította a magyar női kézilabda erejét – mondta Németh András. – Ezúttal teljesen más volt a helyzetünk, mint a Bajnokok Ligájában, hiszen ott nálunk esélyesebb ellenfeleket győztünk le a döntőig vezető úton, a célunkat már a csoportból való továbbjutással teljesítettük, így nyugodtan játszhattunk. Most azonban rajtunk volt a teher, és ez az első félidőben látszott is a csapaton, idegesen, kapkodva kézilabdáztak a lányok. A szünetben próbáltam megnyugtatni őket, és szerencsére sikerült, így miénk lett a két pont, vele pedig az aranyérem. A siker értékét külön növeli, hogy egy remekül felkészített, jó ellenfelet győztünk le és előztünk meg, míg a bajnokság erejét mutatja, hogy az EHF-kupában döntőig jutó kiváló győri csapatnak csak a harmadik hely jutott.”

Az európai kupaporondon és a bajnokságban is harcban álló zöld-fehérek edzője nagy kritikusa volt a versenykiírásnak (az alapszakasz után elvették a csapatoktól addig szerzett pontjaikat, és helyezésük alapján bónuszpontokat kaptak), ám maga sem tagadja, ha már így alakult, megpróbált élni a lebonyolítás adta lehetőségekkel. "Voltak olyan mérkőzések, amelyekre nem százszázalékos erőbedobással készültünk, és ez a túlterhelt játékosaimnak bizony néha jól jött – emlékezett az edző. – Végig számolgattunk, variáltunk, az volt a célunk, hogy legyen esélyünk a Dunaferr elleni utolsó meccsre. Eljutottunk idáig, és éltünk a lehetőséggel. Szerencsénk is volt az év folyamán, hiszen kisebbfajta csoda, hogy ilyen kevesen csináltuk végig, és megúsztuk egy komolyabb sérüléssel. Végig hatalmas volt a teher Sugár Tímeán, Farkas Ágin, Siti Eszteren, Pádár Ildin, és néhány szakaszban Pádár Margón és Katerina Mravikován. De a többiekre sem lehet panaszom, hiszen egész évben volt tartása a csapatnak.”

A bajnoki cím ünneplése persze nem ért véget a Kőbányai úton. Lassan elfogyott az utolsó palack pezsgő, a szurkolók századszor is világgá kiáltották, hogy "Bajnok lett a, bajnok lett a Ferencváros!”, és a csapat elindulhatott "szűk körben” folytatni az ünneplést. "Már csak babonából sem terveztünk semmit, az öltözőben kezdtünk el gondolkodni, hogy merre is induljunk tovább ünnepelni – mondta a csapatkapitány, Pádár Ildikó. – Végül a Champs Sport Pub mellett döntöttünk, és nem is csalódtunk. Igaz a buli kicsit furcsára sikeredett, hiszen a vacsoránál kezdtük érezni, hogy mennyire fáradtak vagyunk, így jobbára csak a fiúk táncoltak, mi pedig néztük őket, próbáltuk feldolgozni, hogy mi is történt velünk.”

Bár Németh András teljes szabad kezet adott a lányoknak, fél kettő felé szedelőzködni kezdett a társaság, ha véget nem is vetettek a zenének, de hazamentek a leányok, hiszen jövő csütörtökön a Magyar Kupa elődöntőjében ismét a Dunaferr ellen kell játszaniuk. Az aranyérmet azonban mindenki olyan helyre tette, ahol a reggeli ébredésnél egyből megláthatta.