34 alkalommal talált utat a korong a magyar válogatott kapujába, a mieink mindössze tizenkettőt lőttek, eggyel többet, mint a bennmaradó osztrákok (Fotó: Imago Images)

Hajszálnyira volt a magyar férfi jégkorong-válogatott az áhított elit-világbajnoki bennmaradástól. Sajnos annyira is maradt, így jövőre Prága vagy Ostrava helyett a divízió 1/A-vb-re utazhat.

Pedig az előrelépés megkérdőjelezhetetlen. A 2009-es svájci vébén még a pontszerzés sem sikerült, s bár 2016-ban Szentpéterváron ugyanúgy három pont jutott a mieinknek, mint ezúttal Tamperében, akkor azt egy meccsen szerezte, ráadásul a kiesés elleni küzdelem szempontjából nem közvetlen rivális fehéroroszok ellen. Persze nézőpont kérdése, hogy azt tartjuk-e többre, hogy egy mérkőzést rendes játékidőben nyer meg a válogatottunk, vagy kettőn is szerez pontot, de egyiken sem győz hatvan perc alatt. Én az utóbbi mellett teszem le a voksomat, mivel tagadhatatlan, a formaidőzítést jól menedzselte a szövetségi kapitány, Kevin Constantine és stábja. Az „elkapható” franciák és osztrákok ellen is jöttek a pontok (a papírformát felborítva), és az útközben elszenvedett – legtöbb esetben hét kapott góllal zárt – vereségek sem törték meg mentálisan az együttest.

Emellett elképesztő bizonyítási vágy égett a játékosokban – egy részükben mindenképp. A csapatkapitány, Nagy Gergő többször hangot adott azon érzésének, a jelenlegi keret nem kap elég tiszteletet, szokássá vált a „hőskor” Palkovicsaihoz, Ocskayjaihoz, Széligeihez hasonlítani őket, és arra a következtetésre jutni, „régen minden jobb volt”. Abban mindenképp igaza van Nagynak, bármekkora alakok is előzték meg őket a honi jégkorong színterén, a fehéroroszok elleni, említett siker során a mostani vb-keretből tízen szerepeltek (plusz Garát Zsombor nem öltözött be aznap), majd a ljubljanai feljutást is az új generáció vívta ki. De az is tagadhatatlan, a közvélemény gerjesztette bizonyítási vágy nem ártott a mieinknek.

Sajnos a siker kapujában elbotlottunk.

Ennek egyik legszembetűnőbb oka az emberelőnyös és az emberhátrányos játék. Mindkét tekintetben a vb leg­gyengébb válogatottjának bizonyult a magyar, ami azért is érthetetlen, mert Kevin Constantine főleg Hydro Fehérvár AV19-játékosokra számított, de az egész klubidény alatt dadogtak a speciális egységek. Nem változtatott, annak ellenére sem, hogy a stábjában dolgozik Szilassy Zoltán, aki a fóros ötösben rendszeresen lehetőséget adott Vincze Péternek és Fejes Nándornak – a Gyergyói HK-val Erste Liga-bajnok trió pedig az elmúlt egy év egyik legjobb és leghatékonyabb előnyös játékát produkálta hazai jégen.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy riválisainknak sokkal jobb hokisai vannak. Egyszerű matematikai példával élve: hiába vannak a mieink öten, ők meg négyen, ha az egymáshoz viszonyított tudás náluk tíz, nálunk nyolc, egyszerű szorzással kijön, a létszámkülönbség ellenére egálban vagyunk. És talán kicsit önámítás azt állítani, hogy a magyar jégkorongozók java tudja az NHL-játékosok képességeinek 80 százalékát hozni…

Ezt a különbséget kellett alázatos, szervezett csapatmunkával elrejteni. A feladatot a franciák és az osztrákok ellen is nagyjából teljesítette Kevin Constantine legénysége, de abban a pillanatban, hogy szétlövésre került sor, már hiába a fegyelem, hiába a bajtársiasság. Mindenki egyedül korcsolyázik ki farkasszemet nézve a kapussal. Itt pedig az egyéni – mind fizikai, mind mentális – képességek döntenek. Ebben nem tudtuk felvenni a versenyt.

Csak abban reménykedhetünk, fejlődött annyit az elmúlt években a magyar jégkorong, hogy nem kell újabb hét évet várni a bennmaradás kivívásának újabb lehetőségre.

AZ NS ÉRTÉKELÉSE JÁTÉKOSRÓL JÁTÉKOSRA (a nagyobb mérethez kattintson a képre!)

A nagyobb mérethez kattintson a képre!

 

NS-szakértő: Vas János 171-szeres válogatott

Rengeteg érzelmi és fizikai hatás érte a játékosokat az intenzív felkészülés kezdete óta eltelt másfél hónapban, elképesztően nehéz lehet nekik úgy lezárni ezt a világbajnokságot, hogy az utolsó utáni pillanatig versenyben voltak, mégis kiestek. Azt hiszem, talán a rutin, a mentális frissesség hiányzott, ugyanakkor legfőbb riválisunknak, Ausztriának ugyanazokkal a kihívásokkal kellett megküzdenie, mint nekünk. Ha ki kell emelnem valakit vagy valakiket a csapatból, a második sorunk támadótrióját választanám. Bartalis István, Sofron István és Erdély Csanád kiválóan kiegészítette egymást, megbonthatatlan hármast alkottak, az egész világbajnokságon kiemelkedtek a csapatból. Elég csak arra gondolni, hogy közülük ketten is pozitív +/– mutatóval zárták a vébét, ráadásul a második sor volt az egyetlen, amelyet érintetlenül hagyott a szakmai stáb a viadal alatt. Nehézséget jelentett a torna során, hogy még variálni kellett a sorokon, mert akkor lehet igazán kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani, ha egy csapatnak legalább az első három sora betonbiztos. Nekünk a felkészülési időszakban tizenegy  mérkőzésünk volt arra, hogy megtaláljuk a megfelelő összeállítást, de csak a legvégére álltak össze a soraink. Az is örök igazság, hogy mindenki úgy játszik, ahogy hagyják, főleg, hogy nem olyan játékerejű csapatokkal játszottunk, mint amilyenekkel például a Volán az ICE hokiligában találkozik, mert ott a fehérváriak alkalmanként kevésbé jó játékkal is nyernek, sok csapat ellen pedig dominálnak. A világbajnokságon a magyar csapat nála kizárólag erősebb ellenfelekkel találkozott, biztos vagyok benne, ha kiegyenlített erőviszonyok lettek volna, működik a taktikánk. A franciákat teljesen megérdemelten vertük meg, a svéd, finn, amerikai trió ellen azonban nem volt esélyünk. Talán a dánokat és a németeket elkaphattuk volna, de most nem úgy alakult, Ausztria ellen pedig szerintem győzelmet érdemeltünk volna.