Nem csak a húszéveseké... – Dörgicsén a tapolcai ötvenesek csodacsapata

Festői környezetben, a Balaton-felvidék zöldellő hegyei között csap össze Dörgicsén a helyi csapat a Tapolcai Öregfiúkkal. Bármily hihetetlen, az ország alighanem legidősebb együttese ötvenesekkel teletűzdelve vezeti a felnőtt bajnokságot a huszonéves fiatalok között.

„A Balaton-felvidék szíve” – hirdeti magáról Dörgicse, és az imázst erősítendő sajátos logót is tervezett az üzenethez. Az összefolyt festékfoltok alkotta tarka ábrát egyesek pacának csúfolják, pedig minden egyes színnek jelentése van: a kék az égboltra, a sárga a fehérborra, a bordó a vörösborra, a barna az erdőkre, a lila a levendulamezőkre, a zöld a Balatonra utal. De utalhatna akár a dörgicsei focipályára is, amelyet turisztikai katalógusokban kellene reklámozni magunkfajta javíthatatlan futballzarándokoknak.

Ha valaki talál szépséget a tájba simuló gyepben, a zöldellő hegyek előtt hívogató kapuban, a fából ácsolt kispadban, feltétlenül kezdje dörgicsei délutánját azzal, hogy megcsodálja az igéző meccskörnyezetet.

Ha kis szerencséje van, a szomszédos evangélikus templom harangkondulása adja látogatásához a zenét, ha nagyobb, a pályán zajló bajnoki mérkőzés zajos lármája – aki pedig mindkettőt élvezheti egyszerre, igazán megfogta az Isten lábát.

És ha kigyönyörködte magát az ember a megyehármas futball és a Balaton-felvidéki táj találkozásában, ráér megnézni az alsódörgicsei Boldogasszony templomrom 13. századból megmaradt köveit...

...netán Kaáli Nagy Géza István szülész-nőgyógyász, „lombikbébi-professzor” már-már Árpád-kori old-timer autóiból összeállított káprázatos dörgicsei magánkiállítását.

Május 1-jén járunk a faluban, amely nemes hagyomány szerint bajnoki mérkőzéssel ünnepli a majálist.

Az újkori dörgicsei futballtörténet úgy kezdődött, ahogyan általában a történetek kezdődni szoktak: ültek a fiúk a kocsma előtt. A példátlannak nem mondható esetre 2012 nyarán került sor, néhány nappal a bajnoki nevezés határideje előtt. Talán a napsugarak kedvező dőlésszögének, talán a rizling jó évjáratának volt köszönhető, ám az ilyen-olyan játékosmúlttal szerénykedő-büszkélkedő fiatalemberek egyszerre megvilágosodtak, és Kiss Roland vezetésével elhatározták, feltámasztják poraiból a dörgicsei futballcsapatot. Átmeneti erkölcsi törést jelentett, amikor néhány évre rá lecserélődött a garnitúra a Veszprém megyei III. osztály szintjén is anyagi hasznot szimatolók miatt, a mostaniak állítják, azóta visszatért a szűzi amatörizmus.

Motivációt ma legfeljebb a meccs utáni zsíroskenyér- vagy gulyáspartik jelentenek, na meg az évente százötven hektoliter bort és egy-két gólt termelő Rauch Csaba pincéjéből hozott rizling.

A 39 éves mencshelyi polgármester ma is kezdő a Dörgicse és Mencshely közös csapataként működő Dö-Me SE együttesében, összeférhetetlenség nincsen (vagy legalábbis teljesítményfüggő), egyébként is, településvezetőként egy egész falut, borászként öt teljes hektárt, csatárként viszont csak néhány métert kell megművelnie. Szőlőtermesztés és labdarúgás itt mindig is egy tőről fakadt, bizonyítja ezt a Dörgicsei Foci című egykori újság egyik 1996-os számában közölt könyörtelen polgármesteri rendelet.

„Szőlősgazda labdarúgók, figyelem!

A Dörgicsei Polgármesteri Hivatal 1996/VII. számú rendelete alapján a szőlőbirtokkal rendelkező dörgicsei labdarúgóknak (tavalyi tapasztalatok alapján!) idén a szüreti munkálataikkal legkésőbb az őszi idény megkezdése előtt egy héttel végezniük kell! Az a dörgicsei focista, aki ezt a rendeletet megszegi, kötelezhető a Polgármester Úr által arra, hogy az őszi idényben a csapat szerelését – mez, zokni, nadrág – ő mossa ki, minden mérkőzésre...”

A csodálatos módon fennmaradt sajtótermék a helyi futballélet egykori motorja, Szabó Péter szellemi terméke, ahogyan a korabeli rendhagyó csapatbemutató füzet is. Benne feltüntette valamennyi dörgicsei játékos születési dátumát, posztját, magasságát, súlyát és – magánszponzorát...

Hogy mi alapján döntötte el, ki kapja neve mellé az Ikea, a Malév, a MÁV, a Swissair vagy a Sony ragasztott logóját, nem egyértelmű, mindenesetre a Hungaro Kamaz teherfuvarozó vállalat jelvényével megajándékozott játékos fordulási sebességéről és az Orfeum Casino matricájával díszített csapattag érdeklődéséről lehetnek sejtéseink.

„Minden múlt a múltam” – hirdeti a Magyar Nemzeti Galériában zajló nagyszabású Fortepan-kiállítás címe, és az időutazásra csábító magánfotókon valóban átsejlik mindannyiunk külön-külön élete és közös történelme. Hasonlóképp tükröződik saját magunk, apáink, nagyapáink világa azokon a csapatfotókon, amelyek Alsószölnöktől Gyimesbükkig, Tóthfalutól Múcsonyig bukkannak elő a Hátsó füves-túrák során fiókokból, padlásakról, szertárak sarkaiból. Ugyanaz az ázott bőrlabda, lyukacsos mez, leszakadt öltözőfogas, csak a helyszínek, évszámok, nevek különböznek.

Ha felcsapjuk találomra a Dörgicsei Foci című, kilencvenes években szerkesztett írógépes újság bármelyik számát, a történetek pontosan kirajzolják a korszak viszonyait, futballpályán belül és kívül egyaránt. Szabó Péter, a fáradhatatlan szerkesztő talán nem is sejtette akkor, amikor festékhibás fénymásolóval sokszorosította a Pécsely, Szentantalfa, Tótvázsony elleni mérkőzések leírásait, hogy a dörgicsei futballkrónikán túl éppen a magyar futballvalóság jelentéseit is írja.

Mert minden Dörgicse-meccs a mi meccsünk.

„Feleségemmel Balatonfüreden élünk, gyermekvállalás előtt állunk, és néhány éve elkezdtük járni a környéket, hogy találjunk egy nyugalmas helyet, ahol el tudjuk képzelni a jövőnket – meséli Jánó Levente, Dörgicse polgármestere. – Amikor Vászoly felől megérkeztünk Dörgicsére, és megláttuk a hegyekkel körülölelt tájat, a csendes környezetet, egymásra néztünk: »Na, ez az a hely.« Már javában épül a ház, remélem, az ősszel be tudunk költözni.”

Szóba kerül beszélgetésünk során a híres dörgicsei csibeleves is, az elöljáró szerint az étel eredete tisztázatlan. „A legelső, ősi recept a Gellért Szálló egykori séfjének a fiókjából került elő, egyes vélemények szerint azonban nem a mi Dörgicsénkhez kötődik, hanem egy azonos nevű korábbi alföldi településhez. Nálunk mindenesetre az előző években volt falusi főzőverseny, amelyre csibéből készült ételekkel lehetett nevezni.”

A festői szépségű dörgicsei pályát még a 69 éves Csaby Géza és társai alakították ki a hatvanas évek közepén, a kapufákat fenyőből fűrészelték, a területet a tsz engedte át. A tulajdonviszonyok azonban a későbbiekben némiképp összekuszálódtak, a közelmúltban a szomszédos telek birtokosa igényt formált egy másfél méteres sávra az oldalvonaltól befelé, és tereprendezésének hangsúlyt adva fel is szántotta a gyepszalagot.

Voltak itt azonban egyéb cifraságok is, amint azt az 1989-ben tizenhét év szünet után újjáélesztett dörgicsei csapat krónikása a kilencvenes évekbeli futball-lapban rögzítette. „Hol volt a dörgicsei szív?” – kiáltotta a papír a Márkótól elszenvedett 3–0-s vereség után, az 1995-ös átigazolási körkép pedig csúnya sérelemről tanúskodik: „Sajnos a 4 gólos Fodor Tamás – ígéretével ellentétben (!) – Pákozdival együtt B. Akali csapatához átigazolt… Ennyit ér egy ígéret?!”

Mint megtudjuk, akkoriban az ösztönzést még úgy oldották meg, hogy „...győzelem esetén Szabó Gyuszi, a vendéglősünk remek velős pirítóssal ajándékozza meg a csapatot.”

És hogy mi történt a díszbeszédek után az idény végi banketten? „Többen is meghatódva hallgatták a szívhez szóló szavakat. Az est hátralevő részét – Babodi József zenei aláfestésének köszönhetően – a csapat a táncparketten töltötte. A nagy meleg ellenére sem kellett a fiúkat a kiszáradástól félteni, a remek hangulatnak köszönhetően hamar eljött az éjfél. (…) A hajnal közeledtével kicsit kezdett alábbhagyni a remek hangulat.” Hogy mivel járt a későbbiekben a hangulat alábbhagyása, az állatvédők érzékenységére tekintettel nem részletezzük, elég annyi, hogy az éjszaka hőse két civakodó kutyát igazított helyre labdarúgókra emlékeztető, ám sportemberhez méltatlan módszerrel.

A Tapolcai Öregfiúk elleni bajnoki mérkőzés előtt egy pályára imbolygó hullarészeg szurkoló idézi meg a kilencvenes évekbeli bankett szédítő óráit, a bemelegítés során bekéredzkedik a hazai kapuba, az első lövés nyomán azonban partvisnyélként bukik arccal a fűbe. Néhány másodpercig mozdulatlanul fekszik, aggódva lesik a jelenlévők, váratlanul feltörő artikulálatlan nyögése azonban mindenkit megnyugtat – nincsen hát semmi baj...

„Rendesen játsszatok, itt a tulaj!” – kiabálja egy legénybúcsús társaság tagja a dörgicsei pálya szélén, ám tájékozatlansága nyilvánvaló, Dörgicsén a futball mindenkié.

Éppen úgy, mint Tapolcán, ahol a tapasztalt futballbarátok 1995 óta szerepelnek öregfiúk néven a Veszprém megyei felnőtt bajnokságban, civilben pedig összejárnak disznót sütni, májusfát állítani vagy felkerekednek, és családostul elmennek Horvátországba nyaralni.

Ezen a tavaszi délutánon feltűnően fiatal a tapolcai kezdő csapat, a 43.2 éves átlagéletkor minimum öt évvel elmarad a szokásostól (később a beálló rutinos cserék tornásszák fel a statisztikák), a kivételesen idősebbekkel teletűzdelt dörgicseieknél viszont a 28.1 éves átlag számít különösen magasnak. Akárhogy is nézzük, a tizenöt év különbség így is számottevő a két csapat között, nyugodtan fogalmazhatunk úgy, a Dörgicsei-medencében generációk csatáját vívják. Ráadásul múltja is van a nagy presztízsű ütközetnek, 2015-ben például csak jobb gólkülönbséggel előzte meg a táblázaton a bajnok Dörgicse tapolcai ellenfelét.

Felhők, évszázadok tovaszállnak, a dörgicsei rendező konokul dacol az idővel...

„Gyerünk, Petya, halj meg a pályán!”

„Ez mi volt?! Nagyanyám puha téglával rúg ekkorát...”

Dörgicsei szurkoló provokál. „Lesz még Tapolca Miskolctapolca!”

Más generáció: régen egy futballcsapatnál néha négy év is kevés volt a beilleszkedéshez, a dörgicseiek lelkes tetoválóművésze a negyedik helyi meccse után felvarrta a lábfejére a Dö-Me SE nevét. Mihályka Richárd nem gondol klubváltásra.

Lesz mit mesélni az unokáknak.

Az ország legöregebb labdarúgójaként, 75 évesen jelentette be visszavonulását tavaly novemberben Gyevnár Kálmán, a Tapolcai Öregfiúk FC korelnöke. Neve fogalomnak számít a környéken, nem csupán a futballpályán nyújtott alakításainak köszönhetően, hanem lenyűgözően sokoldalú sporttevékenysége és talán még inkább keramikusként készített alkotásai miatt is.

Tapolcai műhelyének falát vad motorok, csábos nők, elegáns vitorlázóhajók poszterei és míves kerámiamunkák ékesítik. A hangszórókból blues szól, az őszes bajszú, életvidám mester egy váza aprólékos díszítése közben mesél kedvenceiről, Fekete Jenőről, a hazai blueslegendáról, John Lee Hookerről, Gary Moore-ról és a gitárvirtuóz Santanáról. Nagyanyjától kitanulta a parasztasszonyok mázolási, sikálási technikáját, a keramikusművészetet azonban autodidakta módon sajátította el, munkája során a városlődi mintakincset használja.

„Én vagyok a Tapolcai Öregfiúk hivatalos keramikusa” – vallja büszkén, és bár nincs tudomásunk arról, hogy lenne a szerepre ellenjelölt, a tisztség kétségtelenül kiváltságot jelent.

Ha bárki a csapatból születésnapját üli, számíthat az ünnepi ajándékra az Öregtől, aki a városlődi kacskaringók mellett mindig hagy helyet a kupán az aktuális csapatnévsornak is, a nevek mellett óvódáskori jeleket idéző apró piktogramokkal.

A polgármester nevét gyöngysor kíséri, a mezőgazdasági munkásét traktor, a legerősebb emberét pedig, akit egy alkalommal két rendőr sem tudott megbilincselni, a dicsőséges makacskodásra emlékeztető rablánc. Itt mindennek van oka, a kíméletlen öltözői humor jegyében készült már jubileumi kerámia a következő felirattal is: „Köcsögöt a köcsögnek a köcsögöstől!”

Gyevnár Kálmán Tiszaföldváron született, Martfűn élte gyermekkorát, és mivel már hatévesen átúszta a Tiszát, mondhatjuk, a sport végigkísérte életét. Munkáját tekintve bányász, így került a bauxitkitermelésről híres tapolcai vidékre, az aknamélyítőknél szolgált robbantómesterként, bányamentőként.

Föld alatti kalandjainál is emlékezetesebbek azonban felhők feletti utazásai: a sárkányrepülés megszállottjaként számtalanszor ugrott a közeli Csobáncról, Szent György-hegyről vagy éppen a távoli Mátra csúcsairól, egy alkalommal a háromezer méteres magasságot is elérve. „Gyermekként egyszer azt álmodtam, hogy repülök, mégpedig úgy, mint egy madár, látva magam alatt a tájat – magyarázza különleges vonzalmáról. – Ha az ember repülőgépen ül, leginkább oldalra tud kinézni, nem ugyanaz az élmény. Hason repülni csodálatos érzés, gyönyörű olyankor a világ.”

Kálmánnak azonban nem volt elég a föld és a levegő, a vizet is meg kívánta hódítani: szívét meghódította az újabb szerelem, a vitorlázás is. Időnként választani kellett, előfordult, hogy miközben hajójával a Balatonban siklott, látta a levegőben úszni a Szent György-hegyről ugró társait. És akkor a szintén vad szenvedéllyel űzött motorozást még nem is említettük… A tapolcai Superman nem csak későn fejezte be, későn is kezdte a labdarúgást. Negyvenhat éves volt már, amikor az éppen létszámhiánnyal küzdő Tapolcai Öregfiúk bevették pótembernek egy diszeli kispályás tornára – az új fiú az első meccsen két kapásgóllal hálálta meg a bizalmat, amelyet az azt követő három évtizedben szüntelenül élvezett, immár a nagypályás csapat csatáraként. Tavalyi visszavonulásában közrejátszott az is, hogy néhány évvel ezelőtt vastagbélrákkal kezelték, és a kemoterápiás eljárás következményeként végtagjai időnként zsibbadnak, akadályozva őt az intenzív sportolásban.

A télen-nyáron, hóban-fagyban lenyomott reggeli ötven fekvőtámaszból nem enged, és lassan szeretne visszatérni a heti két tízkilométeres oda-vissza futáshoz is a szomszédos Kisapátiba. Ha a Tapolcai Öregfiúk mérkőzésein már csak nézőként bukkan is fel mostanság a nyughatatlan keramikusmester, a kispályázás megmaradt, és miután három gyermeke megajándékozta négy fiúunokával, az új nemzedék kibontakozását követni is állandó izgalmat kínál.

Ha pedig Kálmán bácsi netán meggondolná magát, igazolása az MLSZ adatbázisa szerint az idény végéig még aktív...

Muszáj szót ejteni a Tapolcai Öregfiúkban megfordult többi csillagról, így a badacsonyi birtoka miatt „kéznél lévő” olimpiai bajnok kardvívóról, Nébald Györgyről, valamint az edző Boczkó Gyula hírneves fiáról, a párbajtőrözőként egyebek mellett olimpiai ezüstérmet szerző, világ- és Európa-bajnok Boczkó Gáborról.

Édesapja kimutatása szerint 41 gólig jutott az öregfiúk között, a Gógánfa elleni 1998-as mérkőzésen pedig megtörtént, hogy a 3–1-es győzelmet Boczkó Gábor duplájával és az akkor még a pályán is aktív Boczkó Gyula góljával harcolta ki a csapat. Néhány éve nem játszik már a 42 éves balszélső, az apa-tréner szerint amióta abbahagyta a versenyzést, még kevesebb ideje jut a futballozni.

„Gábor labdarúgó akart lenni, nagy szerencse, hogy le tudtam beszélni róla – mosolyodik el a gondos szülő. – A Tapolcai Bauxitban kezdett el játszani fiatalon, ám ahogy nézegettem akkoriban, NB II-nél tovább nemigen jutott volna. Elment vívni, és a váltás megérte, huszonnégyszer állt dobogón. Futballistaként feltétlenül győzni akaró, sokat futó középpályásnak bizonyult, és nem is volt ügyetlen. Ő még játszott volna többet is az öregfiúkban, én mondtam neki, hogy vigyázzon magára, a vívás miatt nem érdemes kockáztatnia.”

Szigorú, pontos ember a Tapolcai Öregfiúk edzője, ám az ötven-hatvanéves „gyerekekhez” kell is a határozottság. A csapat mérkőzéseinek részleteit 73 évesen is precízen, kockás füzetbe jegyzetelő Boczkó Gyulával a dörgicsei kezdés előtt beszélgetünk.

Tősgyökeres tapolcai?

Nem mondanám. Hadifogolyként születtem 1946-ban a wolfsburgi lágerben.

Ha ezt bővebben kifejtené...

Apám, Boczkó Gyula katonatiszt volt, légvédelmi tüzér. Édesanyámat 1944 szeptemberében vette feleségül, három hónappal később Németországba rendelték, ahol amerikai hadifogságba esett. Szerencsére.

Ezt hogy érti?

Az amerikaiak viszonylag laza szabályok szerint igazgatták a tábort, a foglyok kijárhattak a városba, sőt, egy idő után a feleségük is kiutazhatott hozzájuk. Így került ki édesanyám, ott hozott engem világra.

Miként emlékszik édesapjára?

Nagyon korán, ötvenhárom évesen meghalt. Tőle tanultam a sport, a futball szeretetét. A Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, a Fradi serdülő csapatában játszott, a futball volt a mindene. Sohasem felejtem, miként élte meg az 1954-es világbajnoki döntőt.

Megviselte a kudarc?

Kicsi gyerek voltam még, nem értettem, miért sír otthon mindenki. Aztán én is elkezdtem sírni…

Meccsre is mentek együtt?

„Fiam, ezt egyszer látnod kell” – mondta nekem, és elvitt 1956 áprilisában a Népstadionba, hogy megnézzük Puskásékat. Jugoszlávia ellen játszott a válogatott, ha jól emlékszem, 2:2-es döntetlen lett a vége.

Hogy került Tapolcára?

Székesfehérváron éltünk egy darabig, apám később a gánti bauxitbányában dolgozott, onnan helyezték át 1957-ben a nyirádi bányához, Tapolca mellé. Magam is bányagépész-technikus voltam, mellette a TF-en elvégeztem a sportvezetői szakot, a Tapolcai Bauxit SE-t irányítottam technikai vezetőként és egy ideig elnökként. Az öregfiúk csapatot 1995-ben alakítottuk meg, a füzeteket is azóta vezetem.

Az öregek–fiatalok meccs Dörgicsén éppen úgy alakul, ahogyan azt a kívülálló előre gondolná. Eleinte az ifjú dörgicseiek rohamoznak lelkesen, kétszer is vezetést szereznek...

...a labdával régebbi barátságban lévő tapolcaiak azonban idővel felőrlik ellenfelüket, 4–2-re nyernek, így a forduló után 51 ponttal és mintegy húsz évvel állnak a mezőny felett.

A kulcsmozzanat egyértelmű: a szünetben megérkezik adriai üdüléséről az 54 éves Nagy Béla, alaposan körbefáslizva, kissé bicegő léptekkel bekocog a pályára, és 2–2-es döntetlennél akkora gólt lő kapásból, hogy még a balatoni pontyok is felállva tapsolnak neki.

Következő Hátsó füves-túránk során egy meglepő elmélet nyomán Somogy megyében keresünk választ a magyar futballtörténet legtöbbet vitatott kérdésére: miért veszítettük el az 1954-es vb-döntőt?