Idegenül is otthon – sajóvámosi találkozás az ifiedző íróval

Ahová még Király Gábor is gyalog jár: Szekrényes Miklós, a Budifoci című könyv szerzője a gyermekkori reflexekről, a borsodi futballban tapasztalt zárványokról és a vécéleírásból kiolvasható társadalomábrázolásról.

„Kicsit féltem a visszatéréstől, fogalmam sem volt, miként fogadnak. Két éve jártam itt legutóbb… Meghatódva nézem most a sajóvámosi csapatot, az ifiket, a közösséget, amellyel annyi évet eltöltöttem és amelynek annyit köszönhetek. Nem hiszem, hogy lesz még ilyen az életemben. Öreg fát már nem szokás átültetni...”

Szürkén, egykedvűen esik az eső Sajóvámoson, ázott szurkolók állnak sorban a stampedliért, a csoportosulás középpontja az öltözőépület előtti büféasztal. Éppen véget ért az ifisták meccse, a sáros stoplinyomoktól és letaposott pitypangoktól tarkálló pályán már a borsodi település felnőtt csapata melegít.

Szekrényes Miklós esernyőjét félretéve szívja cigarettáját a hazai kispadon.

Aki észreveszi valamikori játékosai közül, siet köszönteni őt, a megilletődötten csókolomozó fiúk hangjában őszinte tisztelet és szeretet keveredik. A sajóvámosi ifisták egykori népszerű edzője, a helyi általános iskola magyartanára, a Sajóvámosi Művészeti Staféta (SMS) szervezője két évtizedet töltött itt, és bár egy ideje Szolnokon él és dolgozik a városi könyvtárban, emlékei nem halványulnak. A Szépírók Társaságának 54 éves tagja 2017-ben megjelent, Budifoci című tárcagyűjteményében adta közre a megyei másodosztályban szereplő ifjúsági futballcsapat trénereként szerzett tapasztalatait.

Nézőpontja sajátos, mondhatnánk, a pályamenti budi szívecske alakú szellőzőlyukán kikandikálva figyeli az eseményeket. Vagy ahogyan Bornemissza Ádám írta a Kortárs folyóirat oldalán megjelent kritikájában a könyv szereplőiről: „Mielőtt a pályának kijelölt, futballra legtöbbször alkalmatlan terepre lépnének, a másnapos játékosok még bevesznek egy gyógysört, elpippantanak egy cigarettát, az edző meg elindul oda, ahová még Király Gábor is gyalog jár.”

Az eredetileg a Műút portálon közölt rövid írásokat metaforaként és a maga valójában is végigkíséri a megyei csapatok vécéinek leírása, és bár a szagos-húgyfoltos látleletek újabb és újabb ismertetése ilyen töménységben zavaró lehet, a szociológiai terepmunkaként olvasható mű messze túlmutat a gyanús vécétócsák dimenzióján.

Alkalmasabb körülményeket nem is választhattunk volna a találkozáshoz. Felhős-borongós ég alatt, hamisítatlan sajóvámosi meccskörnyezetben beszélgetünk a melankolikus hangvételű futballtárcák írójával, a csendes szavak emberével, aki tanárként is rendületlen hitt az amatőr labdarúgás legfőbb elvében: nem küldünk el senkit. Akkor sem, ha százharminc kilós, ha társai gúnyolják, ha otthon csak a pofonok nyelvét tanulta.

„Igyekeztem minél több egyedüllétet kicsikarni, és játszottam. Színes ceruzákkal úszóversenyt, kártyalapokkal síugrást, végül jött a gombfoci. Tandorit utánozva kétszer lejátszottam az angol bajnokságot, ezeregyszáznégy meccset. Magam készítettem minden játékost, kábé háromszázhatvanat. De nem is a játék volt a lényeg, hanem a dokumentáció. Először apám írógépén pötyögtem az eredményeket és a gólszerzőket, de úgy nagyon lassan ment, áttértem a füzetekre. (...) Buzdítottam, énekeltem (megtanultam például a You’ll Never Walk Alone-t), felhördültem, tomboltam. Viszont sosem játszottam mások előtt. Azt hiszem, szégyelltem volna bárki előtt beismerni, hogy létezőbbnek tekintek egy gombot, mert én alkottam, mint például őt, aki nemcsak meg tud nevezni egy nemlétezőt, hanem használni, mi több, javítani is képes.” (Hazai pályán életveszélyes)

A gyöngyösi gyermekkor máig ható reflexeket alakított ki, a futballpályák közelében előtörnek a régi beidegződések. „Nekem és testvéremnek kötelező volt meccsre járnunk. Édesapánk valamilyen megfontolásból – talán hogy időt töltsön velünk – minden hétvégén meccsre vitt minket. Akkoriban, a hetvenes években három vagy négy csapat volt a városban, és amelyik otthon játszott, azt mi mindig megnéztük. Egy idő után kényszerré vált a meccsnézés. Kitanultam, meg is szerettem a futball világát, de mindig volt bennem olyan érzés, hogy erre engem kényszerrel vettek rá. A Stockholm-szindróma különleges esete volt ez.”

Szekrényes Miklós egy pillanatra elhallgat és a pálya mellett gyülekező felnőtt játékosok felé mutat.

„Hiába a D-licences edzői papírom, a legtöbbjük többet ért a futballhoz, mint én. Viszont amikor rám bízták az iskolában a focicsapat megszervezését, aztán összehoztam a nagypályás csapatot is, ugyanolyan lelkesen mélyedtem el a futballban, mint mondjuk a bélyeggyűjtésben mélyedtem volna el, ha az segít a közösséget egybekovácsolni. Sajóvámosi szinten a foci jóval több puszta szórakozásnál. Lökést jelentett az ificsapat megalakításához a szándék, hogy egy-egy kirekesztett iskolás fiút elfogadtassak a többiekkel. Akin érzik az iskolában, hogy lehet bántani, ugrik a beszólásokra, azt elkezdik provokálni. Volt egy ilyen kinézett srác, és úgy éreztem, talán a futballal segíthetek neki. Emlékszem, eleinte a pályán is nyelte a sértéseket, ha elrontott valamit, rögtön piszkálták. Nem tartozott az ügyesek közé, de sokat futott, csúszott-mászott. Teltek a hetek, hónapok, aztán egyszer csak megütötte a fülem, hogy valaki odakiált neki: »Ez az, szép volt!« Két évbe telt, de végül a foci révén sikerült kitörnie a kiszorítottságból.”

Közben tizenhárom éves fiúcska köszön asztalunkhoz („Jó napot, tanár úr! Régen láttuk, hogy van, mikor jön vissza?”), utólag a nevét is megsúgja korábbi edzője: „Fejes Ádám… Különlegesen tehetséges gyerek.” Kiderül, másfél éve elvitte a DVTK, ám a nyártól talán visszatér a falu egyesületéhez, ahonnan annak idején sírva távozott; bármilyen vonzó volt számára a miskolci óriásklub, ő mindig arról álmodozott, hogy egy napon tíz évvel idősebb bátyjával együtt játszik a Sajóvámos felnőtt csapatában.

„Derűsen figyelem a játékosokat, amint egy átmulatott éjszaka után belépnek az öltözőbe, felveszik az egyforma mezüket, majd citromsárga, lila, rózsaszín, neonzöld vagy piros stoplisba bújtatják lábukat. (…) A közös bemelegítés előtt néhányan elszívnak még egy cigit. A csikket a stoplisuk talpán oltják be.

Négy srác egy ócska kocka Ladát próbál betolni a pálya melletti földúton. Egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Mikor végre beindul, kiderül, hogy hangosan tudnak vele menni, de gyorsan nem. Elcsattognak a falu irányába.” (Önarc)

Petőfi lett volna az aktuális téma, az irodalomóra menete azonban váratlan fordulatot vett. A tanárt hatalmas 2Pac felirat fogadta a táblán, mire megkérdezte az osztály tagjaitól, melyikük firkálta fel oda. Egy talpig fehér melegítőben feszítő, baseballsapkás fiú jelentkezett kihívóan: „Én voltam. Talán valami baj van vele?” A válasz az ifjú bandavezért lepte meg a leginkább: a magyartanár beszélgetni kezdett vele és osztálytársaival az amerikai rapper életéről, zenéiről, majd érdeklődött, hallottak-e már a slam poetryről, a rap és költészet határmezsgyéjéről. A fiúk elárulták, van saját zenekaruk, és az óra végén abban maradtak, tanáruk elmegy meghallgatni őket. Amit a miskolci Raprezent versenyen hallott, minden várakozását felülmúlta: a zenekar profikat idéző produkcióval nyerte meg a vetélkedőt. Javasolta nekik, folytassák, és ha tud, segít nekik, hogy egy másik gimnázium médiastúdiójában rögzíthessék is az anyagot. Azóta sem felejti az előadás varázsát: „A frontember a hétköznapokban lassú, megfontolt beszédű fiú volt.Olyan tisztán, valóságosan látta és tudta láttatni a világot, amiben élt, hogy az súrolta a költészet határát.”

„Rögtön a meccs elején feltűnik a parkoló felől egy imbolygó alak. Odadülöngél a szögletzászlóhoz. Hogy el ne essen, erősen szorítja. Kásás hangon odaordít a partjelzőnek. Sporika, szabad itt a bíró kurva anyját szidni? A fiatal partjelző elvörösödik, tagadólag rázza a fejét. Micsoda, üvölti emberünk, itt nem lehet a bíró kurva anyját szidni? Nem, suttogja a partjelző. Jól van, ordítja a zászlómarkoló, csak ezt akartam tudni. Kis hatásszünetet tart. Akkor nem szidom a bíró kurva anyját. Kiköp, és elindul a büfé irányába.” (Charmer)

A megyei bajnokságok világa ezekben az években alakul át gyökeresen. Szekrényes Miklós úgy érzi, az elmúlt tíz-húsz év személyes élményeit tálaló könyv talán az egyik utolsó lenyomata a közegnek, amelyben például a borsodi csapatok éltek, játszottak. „Olyan településekre jutottunk el, ahol a kilencvenes, kétezres években is úgy éreztük magunkat, mintha a hetvenes években ragadtunk volna. Mintha megállt volna az idő, az előtte eltelt negyven év nem is lett volna. Zárványok maradtak meg a múltból, nem változott az emberek gondolkodása, ahogyan a futballpálya melletti vécé sem: ugyanúgy a falat kellett lehugyozni, mint évtizedekkel előtte.”

A sajóvámosiak szemét részben éppen az ottani magyartanár, kultúraszervező nyitotta fel a világra, amikor az SMS művészeti beszélgetősorozat keretében „elvitte” a helyieknek a kortárs irodalom nagyjait az őt írásra sarkalló Egressy Zoltántól és Garaczi Lászlótól kezdve Vámos Miklóson, Tóth Krisztinán, Bartis Attilán, Parti Nagy Lajoson, Darvasi Lászlón, Závada Pálon, Dragomán Györgyön, Varró Dánielen, Böszörményi Gyulán, Szabó T. Annán keresztül Esterházy Péterig bezárólag.

Pontosabban vele kezdve a sort: a 2016-ban elhunyt író korábbi ígéretének eleget téve utazott el Sajóvámosra, miután igyekezete ellenére nem sikerült segítenie Szekrényes Miklósnak abban, hogy a híres frankfurti könyvvásáron megvalósítsa ötletét. Amikor hazánk volt a németországi esemény díszvendége, a sajóvámosi pedagógus egy barátjával szerette volna élő performansz keretében bemutatni nemzetközi porondon „a magyar olvasót”: kalitkában ültek volna reggeltől estig egy kanapén, és a vásári közönség, mint valami irodalmi peep-showban, kis ablakon keresztül figyelhette volna amint olvasnak.

Ha a frankfurti terv nem is vált valóra, talán a borsodi változat még összejöhet. Nem kell hozzá más, csak Szekrényes Miklós, a falusi kispad, és fölé a kiakasztott tábla: „a sajóvámosi ifiedző”.

„Van egy nyelv, melyen akaratomon kívül tudok beszélni, s hiába tanulnék más nyelveket, ezen vagyok képes a legtöbb emberrel kommunikálni, és ezen álmodom. Mint a kisgyerek, aki folyton a felnőttek lábánál ül, s akkor válik a közösség tagjává, amikor először tud valami érvényeset hozzátenni a nagyok diskurzusához, számára bármennyire is idegen témáról legyen szó. S ezt az idegenséget cipeli egész életében, míg már nemcsak a téma, maga a nyelv is idegen nem lesz, az idegenség nyelvén pedig csak a saját idegenségéről tud beszélni. Ösztönösen visszavágyik a kezdetekhez, a felnőttek lábához, de ott is csak saját idegenségét találja, azt a szégyenletes, megalázó, mert kényszereknek behódoló első mondatot a fociról.” (Néha idegen)