Csak a csend marad – a Bölöni család tragédiákkal terhelt története

Erdélyi Hátsó füves-túránk újabb állomására, Dicsőszentmártonba érkeztünk, Bölöni László gyermek- és ifjúkorának helyszínére. A korábbi BEK-győztes, 108-szoros román válogatott középpályás betekintést engedett családja küzdelmes, súlyos csapásokkal kísért évtizedeibe.

Vadszőlő futja be a veranda fakorlátját, a fiatal Bölöni Ilona egy ifjú asszony üde mosolyával pillant le az indák mögül. A fénykép már bő fél évszázados, a helyszín mégis pontosan azonosítható: ha felnézünk a régi ház udvaráról, ma is ott magasodik előttünk a jellegzetes korlátszerkezet, a vastag tartógerendák tetején az ívelt dísztámaszték, a háttérben ugyanazokkal a félfákkal sötétlik a fotón is kivehető bejárati ajtó.

Nincsen velünk Bölöni László, a Royal Antwerp 66 éves székelyföldi edzője, pedig ha itt állna a kerekeskút oldalában, gyermekévei és ifjúkora boldog helyszínén, bizonyára felidézné, hogyan támasztotta aznap édesanyja a verandakorlátot, a kert mely szegletében virágzott az eperfa, hol döngette gumilabdájával a palánkot és merre verte fel nyikorgó háromkerekűjével az udvar porát.

„Százötven-kétszáz méter hosszú kertünk messze elnyúlt a ház mögött, ott termesztettük a zöldséget, a paradicsomot, a krumplit– mennyit szedegettem róla a kolorádóbogarat… – meg a friss salátát, amelyet vittem ki a piacra árulni. Amióta az eszemet tudom, rúgtam a labdát, odahaza főként a ház és az istálló közötti téglalap alakú placcon” – visszhangoznak fülünkben a mondatok a BEK-győztes futballistával folytatott telefonbeszélgetésünk nyomán.

Próbáljuk a leírásban szereplő elemeket behelyettesíteni a körülöttünk látható valós részletekkel, az eresz alatti fedett kiszögelléssel, a lépcső aljától induló kövezett ösvénnyel, a valamikori kocsibeállóval.

A Bölöni család dicsőszentmártoni mindennapjainak megrajzolásához segítségünkre van a családi archívumból megismert számos fotó.

Köztük olyan ritka darabok, mint a majdani 108-szoros román válogatott középpályás első labdaérintését dokumentáló kocka...

...a két testvért, Lászlót és négy évvel idősebb bátyját, Istvánt a dicsőszentmártoni futballkapuban ábrázoló kép...

...vagy az édesanya kedvence, a kis Lacikát csöbörben üldögélve rögzítő felvétel.

Önfeledt, napfényes gyermekkor pillanatai ezek, pedig a háttérben egy meghurcolt erdélyi magyar család huszadik századi, könnyel, verítékkel írt küzdelmes története rejlik.

A család szomorú emlékeiről a Belgiumban dolgozó edző beszélt a Hátsó füves sorozatban.

„Az erőltetett kollektivizálás idején, 1949-ben anyai nagyapámat, Sántha Józsefet kuláknak nyilvánították, és falujában, Vadasdon kivégezték. Hátulról lőtték le. A Securitate utólag úgy állította be, mintha menekülés közben érte volna a találat, így próbálták álcázni a gyilkosságot. Futószalagon gyártották akkoriban a jelentéseket. Testét egy gödörbe rakták, a család nem is volt jelen a temetésen. Méltóképpen csak a rendszerváltás után tudtuk eltemetni, miután szemtanúk elbeszélése alapján köztudott volt, hova ásták el annak idején a maradványait. Nagymamám, Sántha Ágnes még megérte az újratemetést, később, 93 évesen hunyt el. Őt 1949-ben férje likvidálásának másnapján elvitték kényszermunkatáborba, a Duna-csatorna építésére. Vagonlerakodásnál, útseprésnél, talicskázásnál dolgoztatták öt és fél éven át, utána két évig konyhai munkára fogták. Amikor hazatérhetett, mi már Dicsőszentmártonban éltünk, apai nagyapám házában – édesapám értésére adták ugyanis, hogy Marosvásárhelyen hiába reménykedik rendes állásban. Négyéves voltam akkor, keveset fogtam fel a történésekből. Emlékszem, nagymamám egy korcs kutyával jelent meg. Kiderült, korábban volt egy kecskéje is a Duna-deltánál, de azt egy nála is tovább fogva tartott társának ajándékozta. Utóbb rendszeresen jelentkeznie kellett Dicsőszentmártonban a rendőrségen. Nekünk ezekről nem nagyon beszéltek a szüleink, tudták, hogy minket sodor veszélybe, ha eljár a szánk.”

A nagyapa tragédiájának és a nagyanya szenvedésének árnyékában, mégis békességben, nyugalomban teltek az évek a Bölöni háznál.

Ilonának ugyan két kisfia, István és László nevelése mellett sok figyelmét, idejét lekötötte, hogy ápolja amputált lábú apósát is, a helyi szövetkezetben gumilabdát készítő asszony a focihoz szükséges labda mellett biztosította a háznál az anyai szeretetet és a kellő szigort, fegyelmet.

Az édesapa, István a Grivita faipari szövetkezet könyvelőjeként volt alkalmazásban, nem mellesleg a vállalat futballcsapatát szervezte, vitte a meccsre fiait is, szagoltatta velük az öltöző illatát.

A ma a Dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola néven ismert nagy múltú oktatási intézményben tanult valamikor Bölöni László is. Manapság az iskola testnevelő tanára Ioan Vunvulea, az itt nevelkedett magyar játékos és edző egykori dicsőszentmártoni és marosvásárhelyi csapattársa.

Az 1956-ban született valamikori kapus két tanóra között elevenítette fel a város legsikeresebb futballistájáról őrzött emlékeit. „Erős egyéniségnek számított, rengeteget dolgozott, kitette a szívét a győzelemért. Igazi vezér volt. Az öltözőben felnéztünk rá, ha valami megoldandó feladat adódott, ő közvetített a játékosok és az edző között.”

Élénk futballélet jellemezte akkoriban a Kis-Küküllő partján fekvő kisvárost, a vegyipari kombinát, a faipari szövetkezet és az üveggyár egyaránt saját csapatot tartott fenn (helyi informátorunk, Kulcsár István elmondása szerint manapság a húszezres településen nincsen felnőtt együttes). László tizennégy évesen már a dicsői Chimica, vagyis a vegyipari gárda színeiben helyet kapott, édesapja büszkén figyelte, ahogyan az ifista tehetség szépen lassan a felnőtt csapat ajtaján dörömböl. Az 1916-ban született Bölöni István nem csupán kedvelte a játékot, túlzás nélkül mondhatjuk, érte dobogott a szíve. Talán semmi sem fejezi ki olyan szépen egy férfi kötődését a labdarúgáshoz, mint a vallomás, amelyet özvegye, a 94 évesen ma is kitűnő egészségnek örvendő Ilonka néni idéz tőle: „Férjem azt mondogatta nekem: »Én nem iszom, nem megyek nőzni, de azt az egyet engedd meg, hogy a meccsre kimenjek. Úgy szeretem a futballt, hogy ha kenyér lenne, meg is tudnám enni.«”

A sors furcsa szeszélye, hogy az embert, aki ennyire a lelkében hordozta a játékot, éppen a dicsőszentmártoni pálya mellett érte utol a végzet. A helyi ifjúsági csapat mérkőzött éppen, a középpályán ott volt fia, László…

„Nehéz arról a napról beszélnem – kezd a fájdalmas történetbe az egykori ifijátékos. – Négy gólt szereztem a meccsen. Soha máskor nem rúgtam annyit. Él a fejemben egy kép. Édesapám a lelátón, én a pályán, taccsdobásnál összevillan a tekintetünk, mintha valamit mondani akarna, de aztán mégsem. A második félidőben egyszer csak kiabálnak nekem, hogy gyere, Laci, apád részeg. Megjegyzem, sohasem volt részeg. Sietek ki, átugrom a kerítésen, látom, ott van a földre esve. Hívták a mentőket, bevitték a kórházba, kiderült, súlyos agyvérzést kapott. Harmadnapra meghalt. Tizenöt évesen ott maradtam apa nélkül, és érthetetlennek látszott minden. Fogalmam sem volt, milyen irányba kell szaladni. Minden elcsendesedett körülöttem. A csend általában megnyugtatja az embert, az a csend azonban zavaros, sértő csend volt, máig itt van a fülemben.”

Lapozgatjuk a fotóalbumot, a régi fekete-fehér képeket, a család dicsőszentmártoni életének lenyomatait. Felbukkan egy kép az 52 évesen elhunyt édesapáról: áll a mező közepén, zakója lazán a vállára vetve, a háttérben, a messzeségben halvány templomtorony és a város házai. Arcán derűs mosoly, tekintete egy helyre fókuszál.

Összetéveszthetetlen apai büszkeséggel figyel valakit…