F, mint Formula, F, mint Fairytale – kritikánk az F1-ről, a nyár slágerfilmjéről

Megértem azokat a Formula–1 rajongókat, akik csalódottan hagyják el a mozitermet, miután megnézték az év egyik legjobban várt filmjét, az F1-et. Sportszakmai szempontból ugyanis különös dolgok történnek, fogalmazhatunk úgy is csodák – de ezt Ruben Cervantes (Javier Bardem), az APX GP nevű versenyistálló tulajdonosa sem tagadja: csoda kell, hogy a csapata, amely az idény első felében még csak pontot sem szerzett, a másodikban futamot nyerjen. Pedig ez kellene ahhoz, hogy az APX megmeneküljön az eladástól. 

Azokat is megértem, akik úgy érzik, ha eddig nem követték a Formula–1-et, nem voltak még kint a Hungaroringen, azonnal látni akarnak egy futamot, élőben is hallani a motorzúgást – személy szerint engem a moziban a hideg rázott a hanghatásoktól. És nem tagadom, épp annyira izgultam az APX idénybeli első pontjáért, mint Baumgartner Zsoltért, amikor a 2004-es Indianapolis-i Nagydíjon behozta a célba a Minardit a pontszerző nyolcadik helyen – a 19. pozícióból indulva, a szerencsét sem nélkülözve. 

Apró csodák mindig is történtek a Formula–1-ben, még ha ritkán is fordult elő, hogy a rendre az utolsó rajtkockákból induló Minardi pontot szerez, vagy azért szurkol az egész világ, hogy Damon Hill megnyerje az 1997-es Magyar Nagydíjat az Arrowsszal. Bár az utolsó körökben ez az álom „tovatűnt”, a második hely is óriási sikert jelentett a kiscsapatnak.

„Az Arrowsnál annyi esélyem volt bármilyen eredményre, mint hóembernek a tűző napon” – nyilatkozta akkor a boldog második, aki elsősorban a Bridgestone gumijainak köszönhette szerencséjét, amely igen jól bírta a Goodyear gumijaival szemben a forró aszfalton való versenyzést. A balszerencséjét pedig egy mindössze 50 pennys alkatrész, az O-gyűrű okozta. Annyit azért jegyezzünk meg, a regnáló világbajnoknak korábban is jól ment a versenyzés a technikás Hungaroringen, így a tapasztalata és a kvalitásai is kellettek ahhoz, hogy máig emlékezetes versenyt fusson.

No, de a versenypályáról térjünk vissza a mozivászonhoz. Utolsó mentsvárként – mint később kiderül, korántsem az első opcióként – hasonló okok miatt keresi fel Ruben Cervantes a régi riválisát, akivel még a kilencvenes években csatáztak az F–1-ben. Sonny Hayes (Brad Pitt) éppen a Daytona-i 24 órás autóverseny fáradalmait piheni ki, amikor a csapattulajdonos felajánlja neki a nagy lehetőséget, amitől 1993-ban egy súlyos balesetet követően elesett: ha tudja hozni a fiatal és tehetséges pilóta, Joshua Pearce (Damson Idris) köridejét, akkor az utolsó kilenc versenyen beülhet az autóba. Először az 50 éves versenyző is viccnek tartja az egészet, aztán mégis megjelenik a csapat tesztelésén, és nem árulunk el nagy titkot, a megállapodásnak megfelelően sikerül egy másodpercen belüli időt autózni a csapattársáéhoz képest – miközben az autót összetöri. 

Joshua Pearce természetesen nem repes az örömtől, hogy új csapattársat kapott, és nemcsak a versenypályán lát benne riválist, hanem a népszerűségét is félti. A Silverstone-i futamot megelőző sajtótájékoztatón kifejezetten keresi a média kegyeit, míg Hayes Kimi Räikkönen stílusában válaszolgat a kérdésekre. A film során egyébként többször is ráismerni megtörtént eseményekre – mindjárt az elején például nekem Michael Schumacher és David Coulthard 1998-as belgiumi afférja sejlett fel. De nem ez volt az egyetlen nosztalgiafaktor, amely a Formula–1-et régóta követők szívét melengette. Ilyenek azok a jelenetek is, amelyekben visszatekintenek Hayes kilencvenes évekbeli bemutatkozására a Camel feliratú sárga Lotusban – kinek nem ugrik be erről azonnal Ayrton Senna?

Ha most belemennénk abba, mi történik az APX-szel, illetve a két pilótával a versenyeken, akkor azt nem tudnánk spoiler nélkül megtenni. Már pedig kár lenne elrontani olvasóink szórakozását, mert az F1 igazán úgy tud izgalmas lenni, ha: 1. szemet hunyunk a sportszakmailag lehetetlen történések felet, 2. képesek vagyunk szurkolni a csapatnak versenyről versenyre. Amennyiben ezt tesszük, akkor 3500 forintért felülhetünk egy olyan érzelmi hullámvasútra, amely nevetést, nosztalgiázást, izgulást és akár még könnyeket is jelent. 

Persze nemcsak a két pilóta szemszögéből élhetjük meg az eseményeket, hanem ott vannak a mögöttük, velük, értük dolgozók is: a vezető mérnök, a csapatfőnök, a versenymérnök, a szerelők, a családtagok. És azt is láthatjuk, mennyit jelent, ha ők így együtt csapattá válnak. Akkor a „gonoszt” is könnyű szerrel parkolópályára teszik. 

S ne feledkezzünk el a versenytársakról sem, a valódi Formula–1-es mezőnyről, hiszen többek között Max Verstappen, Lando Norris, Charles Leclerc, és a film producere, Lewis Hamilton is felbukkan egy-egy filmkockán. 

Külön pikantéria, hogy az egyik futam a Hungaroringen zajlik. Annyit elárulhatunk, ha Hayes a valóságban is úgy versenyzett volna, ahogy a filmvásznon, akkor a versenybíróságnak bőven akadt volna dolga, és nem lettek volna szívbajosak alaposan megbüntetni a pilótát. Én szívem szerint inkább felugrottam volna a székből ezekben a pillanatokban azzal a felkiáltással: visszatértek a nyolcvanas, kilencvenes évek! 

No, persze az előbbi mondat akár Brad Pitt miatt is igaz lett. De nemcsak miatta érdemes a nyár folyamán jegyet váltani a filmre – akár egy kellemes fővárosi vagy Balaton parti kertmoziban –, hanem azért is, hogy 155 percig részesei legyenek az F1 csodájának. 

Mert ki mondta, hogy a film címében az F a Formula, és a nem a magyarul tündérmesét jelentő Fairytale?