Aki szembenézett Mészöllyel – Rédei Ferenc megtanulta, oda kell állni, ahová más nem

– Kik ezek a meztelen férfiak a fotón?
– Törő, Bálint Laci, Nyíl, Tóth Jóska. A magyar válogatott játékosai, 1981 októberében.

– Nem zavarta őket, hogy a zuhanyzóban fényképezel?
– Abban a néhány percben semmi sem zavarta őket. Nemrég ért véget a norvégok elleni vb-selejtező, 4–1-re győztek. Akkor én rendszeresen jártam futballmeccset fotózni, arcról biztosan ismerős voltam nekik, megvolt bennük a bizalom. És ezzel nem is élek vissza: ez a fotó nem jelent meg sehol, és ezután sem fog.

– Az említett magyar–norvégon megörökítettél egy emblematikus jelenetet: az őrjöngve ünneplő Mészöly Kálmán szövetségi kapitány gólörömét.
– Egyik kedvencem. Háttal ültem a pályának, úgy osztottuk el a feladatokat, hogy én vállaltam a kispad eseményeinek követését. Megfigyeltem, hogy amikor gólt lő a magyar csapat, Mészöly mindig ugyanarra fordul, mintha a tömegben keresné valakivel a szemkontaktust. Volt bátorságom otthagyni a fix pozíciómat, és elmenni egy bizonytalanabb kilátású helyre, ahonnan jobb esély mutatkozott arra, hogy újabb magyar gól esetén szemből elkapjam erős gesztusát. Érdemes volt kockáztatni: a negyedik gólnál szinte felém fordult, és majdhogynem nekem hurrázott.

– Miként jutottál be a meccs után a zuhanyzóba?
– Kijártam előzőleg Vándor Kálmánnál, az ismert sportújságírónál, hogy intézze el, az öltözőben is fotózhassak. Megengedték, hogy a mérkőzés előtt, a szünetben és a lefújás után tíz perccel bemehessek a csapathoz, ami óriási kiváltságot jelentett, korábban ilyenre nem volt példa.

– Mit láttál, hallottál odabent?
– Fantasztikus élmény volt! A szünetben 1–1-es döntetlenre állt a meccs. Bementünk az öltözőbe, a játékosok leültek, Mészöly meg kiabálva előadott egy hosszú és heves monológot, amelyben emlékeim szerint sok szenvedély, de kevés szakmaiság volt. Amikor befejezte, segítője, Mezey György nyolc higgadt mondattal eligazította a játékosokat, hogy Törő, te ide menjél, a másik húzódjon vissza, a harmadik a felfutásoknál figyeljen, és a többi. A második félidőben megnyerték a meccset.

– A színészek–újságírók rangadókon, a SZÚR-okon résztvevőként is tapasztalhattad a Népstadion légkörét. Hogyan tudnád szavakba foglalni?
– Nehezen. Az, hogy én majdnem nyolcvanezer néző előtt futballoztam, valami csodálatos élmény. Ha belegondolok, van néhány válogatott futballista, aki ezt nem mondhatja el magáról. Nem engem néztek persze, akik megtöltötték a lelátót, mégis különleges érzés volt ilyen körülmények között játszani. Arra is emlékszem, amikor először mentem ki a Népstadionba fényképezni. Libabőrös lettem a zúgástól, a hangmasszától, amely megcsapott a játékoskijáróban. Nyilvánvaló lehetett, hogy meg vagyok illetődve, mert Kovács Gyula, az MTI fotósa odajött hozzám, és megkérdezte: „Ugye, te most vagy itt először?”

– Mondják, az analóg fényképezés időszakában többet kellett gondolkodnia a készítőnek, hiszen adott számú kockán kellett megmutatnia a témát.
– Nem is gondolkodni, inkább figyelni kellett. Nekem természetes volt, hogy ha elmegyek egy eseményre, ott nincs mellébeszélés, dumálás, röhögés, muszáj élesíteni. Tudnod kell, mit várnak el, ismerni a terepet, memorizálnod, hogy aki előtted áll, korábban hogyan mozgott, gesztikulált. Csak a történetre szabad koncentrálni.

– Például a Maruzsi Lászlóról készült képnél: az autójában összepréselődő raliversenyző fotóját látva szinte hihetetlen, hogy a 68 éves sportember ép bőrrel megúszta a balesetet, sőt az Abigail Galériában, a fotókiállításod helyszínén szervezett könyvbemutatón is részt vett.
– Hogy az a kép sikerült, inkább a szerencsének köszönhető. Az ügetőn tartották az autós bemutatót, nagy közönség előtt. A fotósok kivétel nélkül a szemközti oldalon sorakoztak fel, én viszont úgy döntöttem, az emberek mögül, egy székről fényképezek. Így az a pillanat tényleg csak nekem volt meg. Jött Maruzsi az autójával, a kocsi orra esett, bukfencezett, megfordult a tengelye körül, kiszakadt az ajtaja, látszott benne az alakja. Az az eset újra megtanított rá, hogy érdemes odaállni, ahova más nem áll.

– „Úgy látszik, tizenkilenc évig tart a memóriám”– jegyezted meg korábban, amikor a Hajdu-féle kapus fotópár szóba került. Az 1976-ban készült fényképen az édesapa, József vetődik, 1995-ben a fia, Attila. Ugyanaz a nézőpont, ugyanaz a testmozdulat, ugyanaz a jelenet. A második alkalommal ott volt a fejedben a korábbi kép?
– Á, ez csak mázli! Ami nem mázli, hogy utólag eszembe jutott a régi kép, amelyet egyébként szerettem, vállalhatónak tartottam. De igazán azzal vált érdekessé, hogy elkészült a párja szűk húsz évre rá.

– Hoztam egy illusztrációt a Képes Sportból, amely a keresés alapján az első Rédei-fotó volt az újságban – mármint ami Rédei Ferencről készült... Íme, az 1965. március 2-án megjelent képaláírás hibás, y-os névváltozattal: „Az eddig ismeretlen Rédey Ferenc (MÁVAUT) 2:19.3-as pompás eredménnyel nyerte a 200-as pillangó bajnokságot.” Emlékszel a fényképre?
– Persze, nem sok kép jelent meg rólam akkoriban, ezt talán Petrovits Laci vagy Hemző Karcsi csinálta. Pillangóban országos csúcstartó voltam egy ideig, 1964 és 1968 között pedig a válogatott tagja, mégis azt hiszem, nem voltam igazán tehetséges úszó. Első, Rolleiflex fényképezőgépemet rendszeresen vittem magammal saját versenyeinkre is, sokat fotóztam a túrákon.

– Hogyan léptél be a Képes Sport szerkesztőségébe?
– Ez is zuhanyzós sztori: egyszer a Sportuszodában tusolás közben beszélgettem Peterdi Palival, és kérdezte, miért nem jelentkezem Almási Lacinál, a fotórovat akkori vezetőjénél. Jelentkeztem. Megnézte néhány képemet, és azt mondta, próbáljam meg. Elképesztő képességű fotósokkal dolgozhattam együtt, Farkas Jóskával, Almási Lacival, Hemző Karcsival, Komlós Tibivel például. Ragyogó csapat volt, én abban az időszakban sokat tanultam arról, hogyan működik egy igazi fotósműhely, és ezt a tapasztalatot később a Népszava és a Népszabadság fotórovat-vezetőjeként kamatoztathattam. Hadd meséljek el egy emlékezetes esetet! Az 1969 májusi magyar–csehszlovák meccsen többen fényképeztünk, én teleobjektívvel a Népstadion sajtópáholyából, Farkas Jóska pedig szemből. Képzeld el, az előhívás során találtunk két fotót, amely ugyanabban az ezredmásodpercben készült, csak az ellenkező oldalról. És a legkomolyabban mondom: még most is büszke vagyok arra, hogy Farkas Jóskával egyszerre exponáltam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 27-i lapszámában jelent meg.)