Ötévente nagy mentés – Csurka Gergely publicisztikája

CSURKA GERGELYCSURKA GERGELY
Vágólapra másolva!
2022.06.16. 22:33

Akárhogy is nézzük, Magyarország ötévente megmenti hol az európai, hol a világszövetséget a medencés sportágakban (tudom, divat vizesnek mondani, de az inkább a mosogatót jön bekötni) – bár aligha vitatható, ilyenkor elsősorban a sportolók járnak jól.

Az egész 2012-ben kezdődött, amikor a Belga Úszószövetségben úgy január vége felé rájöttek, hogy ők mégsem akarnak úszó Európa-bajnokságot szervezni Antwerpenben, és mivel a LEN-ben addig totojáztak a papírokkal, hogy a visszalépés pillanatában még aláírt szerződés sem volt a felek között, a belgák lazán kiszállhattak, bárminemű retorzió kockázata nélkül.

Mivel 2006-ban és 2010-ben a magyarok már összeraktak két pazar Európa-bajnokságot, természetesen az európai szövetség vezetői ismét a +36-tal kezdődő számokat tárcsázták, mert tudták, egyetlen esélyük van, hogy az eredeti időpontig, azaz májusig összeálljon az esemény. Igaz, normális fedett budapesti létesítmény híján 2012 tavaszán kizárólag egy vidéki helyszín jöhetett szóba: Debrecenben állt az ország egyetlen olyan fedett uszodája, amelybe „bele lehetett képzelni” egy ilyen volumenű bajnokságot (plusz volt elég szállás is). No meg azt, hogy a MÚSZ és a helyi Sportcentrum 2007-es rövid pályás Eb-n és más világversenyeken edződött csapata 93 nap alatt csodát tesz.

S lőn. Az esemény fenomenálisan sikerült, olyannyira, hogy a záró napon egyszer csak befutott Orbán Viktor is, relatíve váratlanul, egyetlen VW kisbusszal, amelyet saját maga vezetett – a végén beállt egy közös csapatfotóra (a minden idők legpazarabb Eb-szereplését produkáló válogatottjaink közé), és ez ágyazott meg annak, hogy egy esztendővel később a kormányfő rábólintson a MÚSZ régóta dédelgetett tervére, egy világbajnokság megpályázására.

El is nyertük nagy csinnadratta közepette 2021-re – hogy aztán ezúttal a 2017-est vállaló mexikói Guadalajarában dobják be a törülközőt. Most a FINA-vezetők kezdtek tűzoltásba, és hát persze ők is Budapesten kötöttek ki 2015 elején. Korántsem mellesleg, fél évvel korábban az izraeli–palesztin villongások miatt egy hónapos határidővel átvállaltuk a junior nyílt vízi úszó-világbajnokságot Eilattól, hogy aztán a balatonfüredi hacacáré végén már azt pedzegessék a nemzetközi korifeusok: egy kicsit talán túltoltuk a biciklit, mert ilyen parádét vébéken sem szokás rendezni, óriáskivetítőkkel, huszárokkal, mazsorettekkel, nagyszínpaddal. Miniszterelnök meg pláne nem jött még efféle korosztályos viadal közelébe soha korábban – mit ád az ég, Orbán Viktor épp aznap tűnt fel a színen, amikor Kiss Nikolett általános elképedésre világbajnok lett. A kormányfőről pedig tudható, az ő lelkében a sportsikerek különleges helyet foglalnak el; és hát egy dolog olvasni ezekről, és más élőben végignézni. Amivel nem azt akarom mondani, hogy itt dőlt el a 2017-es „FINA-mentés” kérdése, azt viszont igen, hogy amikor egy sportbarát miniszterelnök kettőből kétszer fut bele aranyparádéba, bizonyos kérések hasonló gyorsasággal és sikerrel érhetnek célba, mint a magyar úszók.

Úgyhogy öt évvel ezelőtt, öt esztendővel Debrecen után újfent beleugrottunk a nagy kalandba: amiről 2013-ban még azt hittük, nyolc év alatt szépen rákanyarodunk, arra hirtelen maradt kicsivel több mint két esztendő. A 93 naphoz képest valóságos fel­üdülés, most azonban fel kellett építeni egy uszodakomplexumot.

Jelzem, már a 2006-os Eb elnyerésének is az volt a célja, hogy végre nőjön ki a földből egy minden igényt kielégítő fedett létesítmény az egyre reménytelenebb állapotba kerülő Komjádi helyett – 2002-ben színes-szagos látványtervekre adta áldását a LEN, hogy aztán a Draskovics-csomag kihirdetését követően a magyar vezetők valahogy meggyőzzék az európai vezérkart: jó lesz az az Eb egy újonnan kiásott nyitott medencében is (az lett a Széchy).

2015 táján másképp álltak a csillagok, plusz a sport nem a sor végén kullogott, amikor összerakták az ország költségvetését, azaz jöhetett a világrekord: két év alatt megépült a Duna Aréna. Így akármilyen hihetetlen, de 2017-ben olyasmit történhetett, ami addig soha: a FINA-világbajnokság úszóversenyeit klasszikus fedett uszodában rendezték. 1973 és 2015 között erre még nem akadt példa, 1998-ig Isten szabad ege alatt zajlott az összes viadal, míg 2001-től beköszöntött az ideiglenes medencék kora, amelyeket hol multisportcsarnokokba (2001, 2003, 2013), hol teniszarénába (2007), hol futballstadionba (2015) telepítettek. Hanem tízezres fedett uszoda – na olyat eladdig csak olimpián látott mindenki, Budapesten immár vb-n is.

Olyat viszont még olimpián sem élt át senki, ami 2017 nyarán zajlott mifelénk. A versenyzők többsége párás szemekkel jött ki a vízből, szupersztárok sora mondta, hogy ők ilyet még soha – merthogy a tízezer magyar szurkoló estéről estére frenetikus hangulatot varázsolt a Duna Arénába. Egy amerikai újságíró hanglavinához hasonlította az egészet, amely időről időre legördült a lelátók tetejéről a medencéig, az Alpokhoz képest azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egy idő után alig várták, hogy ismét átzúduljon rajtuk az újabb és újabb förgeteg-hanggörgeteg. Egy másik amerikai, az élete első igazán nagy sikereit elérő – azóta Michael Phelps nyomába eredő (bár ezt az összevetést nagyon nem szereti) – Caeleb Dressel egyenesen kijelentette, mindennél jobban irigyli a magyar versenyzőket, mert hiába tartozik ő a világ első számú úszónációjához, pontosan tudja, járhat bármerre, arathat akármekkora sikereket, a büdös életben nem fogják ilyen eksztázisban ünnepelni, mint itt bármelyik érmet szerző hazai kedvencet. Na ez az – és akkor már itt sem volt, amikor a rendőrség a gyalogosok elől is lezárta a Margitsziget déli bejáróját, miután az atlétikai stadion szurkolói zónájában és környékén ötvenezren tobzódtak, hogy a Hajósba besajtolódó szerencsés hétezerrel együtt ordítsanak a magyar–horvát férfi pólódöntőn.

Azóta eltelt újabb öt esztendő – és a förgeteggörgeteg újfent közelít.

Naná, miért is történt volna másképp…

Merthogy megint akadt egy rendező, amelyik kihúzta magát a kötelezettségei alól. Oké, ez most nem szimpla bedőlés, mint Antwerpené vagy Guadalajaráé, elvégre Fukuoka nem engedte el a vb-t, ám idén sehogy sem akarták megrendezni a japánok a világjárványra hivatkozva. Ez pedig azt jelentette volna, hogy négy évig nincs FINA-vb, ami elég súlyos vérveszteség lett volna a nemzetközi szövetségnek (tévés jogdíjak, szponzorok kiszolgálása) – de főként az Európán kívüli kontinensek versenyzőinek; mi ugyanis jól ellettünk volna a római Eb-vel, ám a többieknek nemigen jutott volna igazán minőségi esemény (Ázsia-bajnokság, Pan Pacific-viadal, Nemzetközösségi Játékok; eseményeként három-négy valamirevaló úszónemzet szórakoztatja ezeken magát, mindenki más a kolbásztöltelék szintje).

Azaz indulhatott az újabb, minden eddiginél extrémebb mutatvány, megszervezni egy FINA-vb-t nagyjából négy hónap alatt. Sok mindent láttak már ezekben a körökben, ilyet azonban még soha. Viszont Lausanne-ban megint csak tisztában voltak azzal, erre kizárólag a magyarok képesek.

Egyrészt 2017 óta sorjáztak a különféle nemzetközi viadalok szinte az összes sportágban (világkupa, világliga, junior-vb-k), a Duna Arénában még akkor is dübörgött az úszás, amikor a világ nagy részében ki sem nyitottak még a medencék (ISL-show 2020 őszén), azaz az évek során olyan mennyiségű tapasztalat gyűlt össze a helyi szervezőcsapatban, hogy gyakorlatilag csak a gépezetet kell mozgásba hozni.

Másrészt épp a 2017-es vb vált tökéletes iskola­példájává annak, hogy a nemzetközi sportban baromi divatossá váló „fenntarthatóság” meg örökség (legacy) olykor működhet a gyakorlatban is, ellentétben, mondjuk, az athéni vagy a pekingi olimpia létesítményeivel (Londonban a 2012-es játékok komplexumainak utóhasznosítása nagyszerű precedens, egy kivétellel: az olimpiai uszoda az elbaltázás mementója – visszabontás után alkalmatlan nagyobb versenyek rendezésére, a 2016-os Eb-n 800 férőhely maradt a nézőknek…). A Duna Aréna az átalakítás után is tökéletes helyszín, az utolsó négyzetcentiig felújított Margitsziget nem különben, így ez a 16 nap önmagában is üzenet a fennköltebb szempontok alapján ítélkezőknek: 1998 óta a budapesti az első FINA-világbajnokság, amelyen nem lesznek ideiglenes medencék, egy liter víz sem folyik el a semmibe.

Azaz a 2017-es befektetés térül meg folyamatosan, most egy újabb vb formájában, két hétig ránk figyel a világ, és valóban ránk, az országra, Budapestre, a három vidéki társrendező városra, Debrecenre, Sopronra, Szegedre, és nem másodlagos sztorik születnek szakmányban. Ezekben a körökben ugyanis nincs térdelgetés, szivárvány a Hajós ötvenese fölött szokott feltűnni egy esős délután végén az andalító naplementében; a medencékben és a Lupa-tóban pedig a világ legodaadóbb sportolói küzdenek majd. És tényleg, ők napi hat-hét órát töltenek a vízben csak azért, hogy aztán egy-kettő-négy percen át a lehető leggyorsabban ússzanak, a legszebb gyakorlatokat adják elő (40-50 másodpercig visszatartott levegővel), vagy egy órán át vívjanak „all-in” gladiátorharcot egy labda társaságában, netán tempózzanak két teljes órán át (néhányan öt órán át). Nem véletlen, hogy a NOB jelenlegi kategorizálása szerint a medencés közösség diszciplinái, amelyek aquatics néven futnak, az első számú olimpiai sportágnak számítanak jelenleg (Tokióban már több érmet osztottak, mint az atlétáknál).

Azaz nekünk jó, hogy itt vannak. És ők örülnek a legjobban, hogy itt lehetnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik