Elképzeltük: mi lenne, ha a két Klicsko egymást ütné?

A hamburgi Universum Box-Promotion 1984 óta íródó történetének egyik legfontosabb dátumához érkezett el 1996-ban: Klaus-Peter Kohl, a klub első embere és Peter Hanraths igazgató megszerezte Vitalij és Vladimir Klicskót – nem mellékesen az atlantai olimpiát követően költözött Németországba Kovács István is. A hamburgi klub üzletpolitikáját két szempont határozta meg: az Universum monopolhelyzetre törekedett Németországban, másrészt olyan bunyósok alkották az istállóját, akik idővel az egyes súlycsoportok királyává nőhették ki magukat.

Nem kerülhető ki az a tény, hogy 1996-ban a német piacot az ellenlábas Wilfried Sauerland bokszolói uralták, elsősorban a félnehézsúlyú Henry Maske tett szert hihetetlen népszerűségre. A sármos, a Gentleman becenévre hallgató keletnémet népszerűségét csak a Tigris, azaz Dariusz Michalczewski tudta később ellensúlyozni, mi több, felülmúlni.

A kulisszák mögött pedig már a kikötőváros Wandsbek kerületében a Walddörfer Strassén, az edzőteremben Fritz Sdunek edzővel ott iskolázott Vitalij és Vladimir Klicsko, a két nehézsúlyú terminátor. Kohl nem titkoltan azzal a szándékkal szerezte meg az ukránokat, hogy véget vet a királykategória, azaz a nehézsúly angolszász vagy éppen amerikai hegemóniájának.

A német szurkolóknak pedig nem kellett ennél több: Max Schmeling még a sportág aranykorának nevezett időszakában, 1930-ban nyerte el a vb-címet. Azóta sem németnek, sem germán klub versenyzőjének nem termett babér ebben a súlycsoportban. Sauerland még tett egy gyenge kísérletet, Axel Schulz személyében hazai bokszolót menedzselt, de annak Vladimir Klicsko elleni 1999-es meccsén nem csupán Schulz szenvedett vereséget a 8. menetben technikai K. O.-val, de bukásával a Sauerland-istálló is az Universum mögé szorult. Innentől kezdve Kohl tematizálta a sportág nagy kérdéseit: szinte szuggerálta, hogy a pehelysúlyú Hamedre Kokó, a félnehézsúlyú Roy Jonesra Michalczewski, a Tyson, Lewis, Holyfield trióra pedig Klicskóék jelentenek veszélyt.

Klicskóék, akik szorgalmasan tanultak németül, ápolták a kapcsolatot a sajtó képviselőivel, egyszóval remek imázst alakítottak ki magukról. Egy németországi közvélemény-kutatás során, amelyet 2000 nyarán végeztek el arról, hogy kik a legismertebb bokszolók, Tyson 68 százalékos ismertségével első lett, de Vladimir 66 százalékon, Vitalij pedig 65 százalékon állt. Kohl már-már attól tartott, hogy a Klicsko-mánia árthat az éppen zeniten lévő Michalczewskinek, amikor stílszerűen szólva beütött a krach: 2000. április elsején Berlinben az amerikai Chris Byrd a 10. menetben technikai K. O.-val legyőzte Vitalijt.

Pedig az ukrán nem csak az ellenfelét támadta, ezzel a meccsel lett volna hivatott betörni az amerikai piacra. A találkozót a tengerentúlon a HBO közvetítette, mi több, ha Klicsko nyer, elérhető közelségbe került volna számára egy Tyson, Holyfield vagy Lewis elleni meccs. Az ukrán hivatalosan vállsérülés miatt adta fel az összecsapást, de az amerikai lapok más konzekvenciát vontak le: „Klicskóék közelébe sem jöhetnek Tysonnak és Lewisnak."

Kohl azonban remekül értett az üzlethez, mert Vladimir, az öcs már októberben visszavághatott az amerikainak, s a WBO-szervezet öve ismét egy Klicsko derekára került. A rafinált menedzser ugyanis még a Vasököl becenevet kapó Vitalij mérkőzése előtt szerződést kötött Byrddel, hogy ha nyer, akkor a következő összecsapását ismét Kohl szervezheti. A „testvérbosszú" sikerült. Kohl egyébként egy-egy Klicsko-vereséget követően többször alkalmazta ezt a forgatókönyvet. Acélkalapács, azaz Vladimir 1998-ban kikapott Ross Purittytől, de 2001-ben bátyja elégtételt vehetett. Vladimir 2003-ban vereséget szenvedett Corrie Sanderstől, 2004 áprilisában ismét a nagyobb testvér állhatott bosszút.

A testvérpárnak 2001-ben járt le a szerződése az Universumnál, és talán mondani sem kell, hogy a stáb Klicskóék maradásán dolgozott. Az ukránok Vladimirnak a Derrick Jefferson elleni, 2001 márciusi győzelmét követően jelentették be hivatalosan, hogy csak 2004. április 30-ig maradnak a német klub kötelékében. Kohlnak így is engednie kellett: ha nem teszi, Klicskóékra lecsaptak volna az amerikai menedzserek. Az Universum elnöke lemondott a ringen kívüli reklámjogok értékesítéséről, ezt Klicskóék maguk intézhették, ugyanakkor a meccspénzekből Kohl 30 százalékkal részesedett.

Az évek múltán még lazább lett a kapocs az Universum és az ukránok között: a bokszolók meg sem fordultak Hamburgban, idejük nagy részét Amerikában töltötték, meccseiket pedig saját maguk szervezték a K–2 produkció keretein belül. Végül pedig teljesen önállósodtak: Vitalij ugyan maradt Sdunek edzőnél, de Vladimir az Öreget is lecserélte az amerikai Emanuel Stewardra.

Vitalij 2004-ben legyőzte Danny Williamst, majd hát- és vállsérülésre hivatkozva bejelentette a visszavonulását – de tagadhatatlan, hogy motivációs problémákkal is küzdött. Már egy 2005-ös, Hasim Rahman elleni meccset rebesgettek, amikor hátat fordított a ringnek. Aztán alig négy esztendővel később, 2008. október 11-én Samuel Peter ellen húzott újra kesztyűt. Nem látszott rajta különösebb ringrozsda, úgy tért vissza, mintha csak két közönséges címvédés közti időszak telt volna el.

Ez abban is megnyilvánult, hogy első meccse rögtön a WBC nehézsúlyú vb-címéért ment. Visszatérésében nem csak az játszott közre, hogy a sérülése rendbe jött – a fizikumán sem látszott, hogy 37 éves. A comeback után hétszer lépett a ringbe, s ebből csak két mérkőzést bokszolt végig – 2009-ben Kevin Johnson, 2010-ben Shannon Briggs ellen –, s a két összecsapás hat pontozója közül az egyiknél vesztett csak el egyetlen menetet...

Az igazsághoz tartozik, hogy a nehézsúlyú kategória továbbra is hullámvölgyben vagy inkább tartós mélyponton van. A kétezres évek elejét jellemző pangás tovább folytatódik, illetve ezt annyiban módosítani kell, hogy az elmúlt évtized elején Lennox Lewis még állócsillag volt, Mike Tyson pedig elhitette velünk, hogy még mindig a régi – amíg a kötelek közé nem lépett. Hogy mennyire stagnál a helyzet a királykategóriában, jól mutatja, hogy Vitalij Samuel Peter ellen tért vissza hosszú kihagyása után, ám a „Nigériai rémálom" Klicskóék számára nem volt az: Vladimir 2005-ben és 2010-ben is simán verte Petert.

Míg bátyja inaktív volt, Vladimir próbálta „tupírozni" az izgalmakat: még 2004-ben az 5. menetben technikai K. O.-val kikapott Lamon Brewstertől, s akkor a stábja szokatlan módon azzal érvelt, hogy a bunyóst az italába dobott jégkockával megmérgezték (legyengítették). Még az FBI is vizsgálatot indított az ügyben, de eredménytelenül. A 2007-es visszavágón az amerikait a 6. menet után az edzője nem engedte vissza a küzdelembe... Ezt csupán azért fontos megemlíteni, mert ilyen és ehhez hasonló „izgalmak" fűszerezték a súlycsoport életét, a szorítóban nem történt semmi.

Az sem véletlen, hogy Klicskóék azok után is főleg Németországban bunyóznak, hogy már semmi közük az Universumhoz. A „Klicsko-márka" remekül be van járatva, s noha amerikai fizetős csatornák azzal az indokkal zárkóztak el a Klicsko testvérek meccseinek közvetítésétől, hogy azok unalmasak, arról van szó, hogy a tengerentúlon nincsen potenciális ellenfél. Egy bokszmeccshez is két fél kell. Az ukránok az exszovjet boksziskolán nőttek fel, nem kockázatnak, a látványosságot pedig felesleges számon kérni egy ilyen híg mezőnyben.

Klicskóék nem tehetnek arról, hogy nincs a láthatáron egyetlen amerikai bunyós sem, ők kiválóan kommunikálnak, üzleti szempontból nem tesznek meggondolatlan lépéseket, Európában el lehet őket adni. John Ruiz, a WBA-szervezet egykori nehézsúlyú bajnoka a 2000-es évek elején nyilatkozta: „Az emberek elvesztették a hitüket a nehézsúlyban. Senki sem tudja, kik a bajnokok vagy ki a feltörekvő tehetség. Ha megmondod, ki is a világbajnok, visszakérdeznek: az meg ki az ördög?"

Mára annyiban módosult a helyzet, hogy a mondat első fele igaz, viszont a második már nem, hiszen a Klicsko nevet az egész világon ismerik. Vitalij pedig egyszer már beszélt a vágyaikról: „Van egy álmunk, hogy a Klicsko família egy időben uralja a négy legnagyobb szervezet trónját. Ilyen még nem volt a sportág történetében."

A négy nagy szervezet közül jelenleg már csak a WBA trónja nem valamelyik Klicskóé.

Abban viszont ne reménykedjünk, hogy egymásnak esnek: édesanyjuknak megígérték, hogy egymás ellen sosem fognak mérkőzést vívni.

KLICSKÓÉKRÓL ANNO

Ugorjunk vissza ahhoz az évhez (2004), amikor Vitalij nyugdíjba vonult.

Ami Klicskóék boksztudását illeti, a szakemberek véleménye megoszlott. Érdemes a múltban kutatni, a Képes Sportban többek között az alábbi nyilatkozatok jelentek meg.

„Állandóan panaszkodnak, ha kikapnak" – vélekedett Don King menedzser, ugyanakkor Emanuel Steward, Lewis korábbi trénere áradozott róluk. „Mindig csodáltam őket, ilyen hatalmas testtel kevesen mozognak olyan gazdaságosan a ringben, mint ők, ráadásul komolyan veszik a bokszot" – nyilatkozta Steward. Aztán odaállt Vladimir mögé a Brewster elleni meccsen (2004) a szorítósarokba, s az ukrán kikapott... A nehézsúlyú James Toney így morgott: „Mondja meg az HBO, hogy fehér bajnokot akar, s akkor jöhetnek Klicskóék. Különben nem." A tévétársaságnál akkor még úgy ítélték meg, Tyson mellett a Klicsko testvérek vonzzák leginkább a nézőket.

Vladimir Sanders elleni küzdelméig (2003) a szakemberek őt tartották jobb bunyósnak, a vereség után, valamint Vitalij Lewisszal (2003) szembeni helytállását látva, az idősebb Klicsko számít jobbnak. „Gyenge állóképesség és üvegáll, nem a legjobb kombináció egy bokszolónak" – minősítette Vladimirt Thomas Hauser szakíró, aki odáig ment, hogy kijelentette: „Vitalij a Klicsko család bajnoka, de nem az egész világé. Más kérdés, hogy ilyen a mezőny."

Füzesy Zoltán, a magyar boksz pápája sem volt elragadtatva a Klicsko fivérek tudásától és a súlycsoport erősségét illetően sem. „Ragyogó a felépítésük, erősek, mindent tudnak, amit meg lehet tanulni, de azért csak iparosok, nem pedig klasszisok" – vélte az ukránokról, s hozzátette, ebben a súlycsoportban öngyilkosság szálfaegyenesen bokszolni, márpedig Klicskóék ezt teszik, s nem hajolgatnak el. „Még az ökölvívásuk is kísértetiesen hasonlít egymásra, azt mondom, Vitalij a jobb, annyival, hogy megverte Sanderst" – adta le voksát az idősebb Klicsko mellett Füzesy, de rezignáltan hozzátette: „Na, de ki ez a Sanders, s egyébként is: legutóbb a múlt század elején volt ilyen lyukas a súlycsoport. Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ennyire érdektelen lett volna a nehézsúly. Voltak persze hullámvölgyek, például Alit utálták, mondván, nagyképű, de aztán amikor Frazier megverte, újra neki szurkoltak. Később, amikor egymás után több színes bőrű világbajnok követte egymást, kitalálták, hogy legyen fehér bajnok, de Gerry Cooneyt Holmes laposra verte. Vagy voltak kimondottan rasszista megnyilvánulások: amikor Jack Johnson ült a trónon, Jack London, a neves író „leverni a mosolyt a nigger pofájáról" mondattal mozgalmat indított a színes bőrű bajnok ellen. Napjainkban Byrdről azt mondják, olyan unalmasan bokszol, hogy egy telefonfülkét sem tudna nézőkkel megtölteni, a Ruiz–Oquendo csata a boksz történetének legunalmasabb meccse volt, az első menet második percében már búztak a nézők. A ranglista szánalmas, fogyókúrára fogott dagadt amerikaiak gyülekezete. Ha a pénz oldaláról nézzük, akkor még mindig Tyson vagy Holyfield keltheti a legnagyobb érdeklődést. Ám aki három menetet kibír ellenük, annak nyert ügye lehet velük szemben" – vélekedett Füzesy.

MI LENNE, HA?…

Rácz Félix bokszmenedzser egyértelmű választ adott arra a kérdésre, hogy Vitalij vagy Vladimir nyerné-e kettőjük összecsapását: "Hogy melyikőjük ütőereje a nagyobb, az nehezen mérhető le. Vitalij határozottabb. Ami az abszolút értelemben vett boksztudást illeti, Vladimir a jobb bunyós. Ha nagyon beleéljük magunkat, hogy egymásnak esnek, akkor K. O. a vége, és én Vitalijra voksolok. Ha azt veszem figyelembe, hogy mindketten általában az ellenfelek hibáit büntetik, akkor inkább unalmas, taktikus meccsre tippelek, de ebben is Vitalij lenne a jobb. Be kell látni, sokat fejlődtek. Karrierjük kezdetén forrófejűek voltak, most taktikusabbak, jól osztják be az erejüket.

Az, hogy a stílusuk ilyen, a termetük miatt van. Miért kellene elhajolnia egy két méter körüli óriásnak? Nekik ezt a fegyvert maximum Valujev ellen kellene bevetniük, a többi ellenfélnél a hosszú kezükkel ütött egyenesekkel is elég operálni. Lewis sem nagyon hajolgatott, Tyson persze más volt, neki kezdeményeznie kellett, beférni a résekbe.

Balzsay Károly egyik Klicsko boksztechnikájában sem lát nagy változást. "Kifejlesztették ezt a hozzáférhetetlen stílust, távol tartják az ellenfelet, balegyenesekkel felőrlik az ellenállást, aztán ha úgy látják, jobbal is közbevernek. Egysíkú bunyó, de hatékony. Ebben a mezőnyben ez elég.

Balzsay szerint ütőerejük közel azonos, jobb kézzel talán Vitalij nagyobbakat üt. Ami az ütésállóságot illeti, Karesz nem tartja mérvadónak, hogy Vladimirt könnyebben leüthetőnek tartják: „Nehézsúlyban a kiütési pontokra mért közepes erejű ütés is végzetes lehet, bárki hamar fejre áll. Fizikailag közel egy szinten állnak, a kondíciójuk is jó. Az én tippem a győztesre Vladimir, mert ő technikásabb, mozgékonyabb, képes elhajlásból bátyja kezei közé férkőzni. Ezzel nyerhetne is."

Kovács István szinte egy időben érkezett Hamburgba Klicskóékkkal, így nála jobban aligha ismeri valaki a testvéreket. „Vladimir győzne! – ez Kokó véleménye, és okfejtése olyan logikus, mint egy sakkozóé. – Az elején mindenki azt mondta, Vladimir a jobb. Ő nyert olimpiai bajnokságot, tulajdonképpen Vitalij csak csomagban került mellé. Vladimir kikapott Ross Purittytől, és Vitalij Herbie Hide ellen előbb lett világbajnok. Kiderült, hogy mentálisan erősebb, mint az öccse. S ez igaz is, mert Vladimir többször is inkább mentális téren kapott ki, míg Vitalij két veresége teljesen más okból fakad: Byrd és Lewis is úgy győzte le, hogy megsérült – ezzel nem azt akarom mondani, hogy Lewist legyőzte volna, de hatalmas csatában vesztett. Mindezek ellenére a boksztudás Vladimir mellett szól, s én az ő pontozásos győzelmére voksolnék.”