Már csupán egyetlen lépésre a csúcstól

Ez volt a papírforma.

Egy rövidítéses szett, egy szoros, meg egy sima – nagyjából erre lehetett számítani Roger Federer és Tommy Haas wimbledoni elődöntőjén. Hogy a hallei felvezető tornát megnyerő, remek formában lévő, és egyébként is hatalmas küzdő hírében álló német majd mindent kiadva magából legalább egy szettben eljut a tie-brékig, de ott a svájci hírnevéhez méltón tökéletesen játszik majd. Hogy Haas a második játszmában is tartja magát ideig-óráig, de a végén a korábbi (és újabb wimbledoni sikere esetén leendő) világelső felőrli az ellenállását. Hogy az utolsó szettre már mindketten tudják, hogy eldőlt a mérkőzés, és még teniszeznek egy jót, de már falrengető izgalmak nélkül. Engedtessék meg, hogy eláruljuk, az egyik kolléga még fel is tett egy kisebb öszszeget erre a forgatókönyvre az egyik internetes fogadóirodánál.

Nyert: 7:6, 7:5, 6:3 lett a vége.

Merthogy Haas hiába tett meg mindent, ennél többre nem számíthatott a hihetetlenül magabiztos és 2005-ös, gyakorlatilag verhetetlen önmagát idéző Federerrel szemben. Nemhogy bréklabdához nem jutott a meccsen, még három pontot sem tudott nyerni a svájci egy-egy szervagémjében, azaz 40–40 sem volt soha az állás. Közben Federernek volt olyan sorozata, amelyben adogatóként 24 egymás utáni labdamenetből 22-t besöpört, türelmesen várva közben, mikor ront a német, és mikor csaphat le egy-egy lehetőségre. Az abszolút rekordot jelentő tizenötödik Grand Slam-győzelmétől immár csupán egy diadalra tartó bázeli géniusz összességében több mint háromszor annyi nyerőt ütött, mint önhibát, és két óra két perc alatt aratott sikerével sorozatban hetedik wimbledoni fináléjára készülhet, miután ötvenedik meccsét nyerte meg a füves pályás szentélyben.

Az ötvenegyediket pedig épp az ellen a játékos ellen húzhatja be, akit a tizediken, a tizennyolcadikon és a huszonötödiken is legyőzött – természetesen Andy Roddickról van szó. Az amerikai ugyanis némi meglepetésre 6:4, 4:6, 7:6, 7:6-ra megverte a hazaiak reménységét, Andy Murrayt, aki pedig 1936 óta az első brit lehetett volna, aki Wimbledont nyer. Helyette azonban Roddick jutott a döntőbe, amelyben Federer 2004ben és 2005-ben már diadalmaskodott ellene.

Pedig Murray talán esélyesebb volt, elvégre két vereség mellett hatszor legyőzte az amerikait, és mellette szólt a hazai pálya előnye is. Az élete egyik legjobb mérkőzését játszó Roddick azonban remekül szervált, sokat és jól dolgozott a hálónál, és ahelyett, hogy ész nélkül lövöldözte volna szanaszét a labdákat, képes volt kellően türelmesen teniszezni, mozgatni a védekezésre kényszerülő skótot – márpedig füves pályán védekezhet bárki bármilyen jól, az önmagában édeskevés.

Persze a jó támadótenisz sem mindig elég – Andy Roddicknak is valami extrát kell majd kieszelnie a Federer elleni vasárnapi fináléra, különben papírformameccs lesz az is.