Győzelem harmadszor is

Újra válogatott meccs volt, nézzük hát megint az oly beszédes és szigorúan minősítő számokat (már csak azért is, mert itthon doctor House és gyerekfürdetés volt műsoron, így csak félig-meddig láthattam a belfasti fellépést).A legfontosabb adat, hogy sorrendben harmadszor nyert a válogatott, ami még akkor is igen nagy szó, ha legutóbb Madridban őszintén is vidáman kinevettek a spanyolok, amikor előadtam, hogy Albánia és Málta legyőzésével évek óta várt sikert könyveltünk el: kétszer egymás után győzött a nemzeti csapat. Szóval egészen pontosan öt esztendeje nem fordult elő, hogy egymást követő három mérkőzését megnyerje a magyar válogatott. Akkor Gellei Imre vezetésével Luxemburg (5–1), Lettország (3–1) és San Marino (5–0) volt az áldozat, hasonló kategóriájú csapatok, mint most: Albánia (2–0), Málta (1–0) és Észak-Írország (2–0). Ezúttal is két tétmeccs és egy barátságos összecsapás alkotta a sorozatot. Akkor a 13 rúgott gól adott okot büszkeségre, most az, hogy három mérkőzésen még gólt sem kapott a nemzeti csapat. Más kérdés, hogy Gellei Imre korszakára sokan kudarcként emlékeznek (pedig az utolsó selejtezőig versenyben volt csapata a csoportból való továbbjutásért, s egészen hasonlóan kezdett, mint Erwin Koeman válogatottja), míg az új holland kapitányt sokan máris megváltónak kiáltották ki.Nem vitás, bőven van dicsérnivaló ezen a csapaton. Kezdjük rögtön azzal, hogy Erwin Koeman sokkal kevesebbet kísérletezik, mint legtöbb elődje. Nem avat minden meccsen két-három újoncot, és nincsenek nagy „találmányai”, hanem hamar belátta, hogy azt a kevés jó futballistát, akiket a magyar futball fel tud mutatni, igenis játszatni kell. Nem csinál presztízskérdést abból, hogy kulcsjátékosait Lothar Matthäustól vagy Gellei Imrétől örökölte. A pályán lévő válogatottságok száma mindig fontos mérőszám az adott csapat erejét illetően. Ezért örömteli, hogy végre újra vannak negyven-ötvenszeres válogatottjaink, és Koeman nem a négy-ötszörös válogatottak nálunk különösen népes táborát erősíti újabb kísérletekkel. Gera Zoltán 57-szer, Juhász Roland 42-szer, Bodnár László és Huszti Szabolcs 38-szor volt válogatott, s mindannyiuknak van még jó néhány éve a futballpályán. Ennek (és persze Koeman személyiségének) is része van abban, hogy kívülről nézve is egységes és jó szellemű csapat a magyar válogatott, olyan, amely már ebben a selejtezősorozatban teljesítőképessége csúcsára juthat. Mondom ezt akkor, ha továbbra is állítom, hogy a csapat a tétmeccseken legfeljebb korábbi önmagához képest mutatott kicsit többet, de nagyságrendileg nem javult: bravúrszámba menő eredményt még nem ért el, és továbbra is roppant nehéz elképzelni, hogy a csoport esélyesei, a Portugália, Svédország, Dánia hármas tagjai közül kettőt legalább összesítésben megver. Erre lenne ugyanis szükség minimálisan a továbbjutáshoz, s eddig csak egy hazai döntetlenre futotta Dánia ellen, Stockholmban nem szerzett pontot a csapat, míg Portugália a tapasztalatok alapján a mieink legnehezebb ellenfele lesz, hiába gyengélkedik most látszólag az együttes.A Koeman-csapat életében továbbra is kulcskérdés lesz, hogy ki rúg gólt, s egyáltalán ki szerepel hosszú távon csatárként a csapatban. Láttunk már olyan megoldást a holland kapitánytól, hogy egyáltalán nem küldött csatárt a pályára, ráadásul hazai meccsen (Dánia ellen), nem is lőtt gólt a csapatunk. Kénytelen-kelletlen kezdőjátékos lett aztán Torghelle Sándorból, aki sokunk sokféle ellenérzése ellenére tegnap megint bizonyította, hogy igenis képes olykor gólt lőni a válogatottban. A német másodosztályban szereplő csatár rajongótábora a németeknek a semmiből lőtt 2004-es duplája mellett éppen arra a tényre épül, hogy ő bizony tényleg gólt lő néha olyankor is, amikor erre senki más nem tűnik képesnek. A válogatottban harminc meccsen lőtt tíz gólja ennek ellenére nem megnyugtató statisztika, hiszen a többnyire nem kimondottan csatár poszton szereplő Gera Zoltán is hasonló arányra képes (57 meccs/17 gól), miközben jó néhány gólpasszt is ad. Torghelle gólképessége tehát nem egy világbajnokságra kijutó csapat első számú csatárának statisztikájára emlékeztet, de a nagyobb baj az, hogy mögötte a legkevésbé sem sorakoznak a nemzetközi mezőnyben hozzá hasonlóan gólerős támadók. Sokunk bizodalma nyugszik persze a válogatottban még szűz Szalai Ádámban, aki most először végre kerettag volt, de továbbra is kérdés maradt, hogy a magyar és német ifjúsági bajnokság, az U21-es válogatottak mezőnye és a spanyol harmadosztály után a válogatottban is képes lesz-e ontani a gólokat a 21 éves csatár.Mindazonáltal elismerés és taps illeti most a magyar válogatottat (az északírek elleni százszázalékos mérleg megtartása is fontos statisztikai tény), mert régóta nem látott magabiztossággal nyert megint, szép gólokat rúgva, és megengedve egyre több szurkolójának, hogy a mind lelkesebb focibarátok egész télen továbbjutásról, negyedik és ötödik győzelemről, portugálverésről és hasonló gyönyörűségekről álmodozhassanak…Szöllősi György