Döntős remény: spanyol hátha (folytatás)

orosz frontját kell megakaszta niuk. Egyszer már sikerült, a csoportmérkőzések során a spanyolok 4–1-re nyertek a szbornaja ellen – de ne feledjük, Andrej Arsavint akkor még nélkülözte az együttes.

Aragonés véleményét hallva senkinek sem esett ki a kezéből a toll, a körmölő újságírók legfeljebb arra kapták fel a fejüket, hogy az orosz téma hallatán az „öreg” „Bocsánat, nem emlékszem a kérdésre…” visszaszólással indított.

„Nyilván sokan abban a tévhitben ringatják magukat, hogy könnyű mérkőzés vár ránk. Ellenkezőleg. Az orosz futball legszebb időszakát éli, a válogatott felpörgött, szóval lényegesen bonyolultabb feladatot kell megoldanunk, mint két héttel ezelőtt. Azt kérdezik, Sergio Ramos ellenük is végig annyira hátul futballozik-e, mint az olaszok ellen.

Kérdésükben benne rejlik az előző felvetésre adandó válasz. Előhozakodhatnak azzal, hogy az oroszok bal oldala halálos, mennyi gondot okozott a hollandoknak és a svédeknek, de erre csak azt felelem: a spanyol válogatottnak megvan a saját stílusa, játéka. A riválisé – legalábbis engem – kevésbé érdekel. Ha arra figyelsz, és úgy készülsz, hogy csak meg akarod állítani, gondban leszel… Tudnod kell, mi az ellenszer, tudnod kell, hogyan fogd ki a szelet a vitorlájából, de önmagában ezzel még nem nyered meg az összecsapást. Mondtam már önöknek: jók vagyunk. Van hitünk. Az elődöntőben játszunk. Szeretnénk továbblépni és szerepelni a döntőben.”

Rádásul az oroszoknak is ez a céljuk.

A bécsi sajtóközpontban röpke közvélemény-kutatást végeztünk az orosz újságírók között, s arra a következtetésre jutottunk, hogy az Uralon innen és túlról érkező tollforgatók megkönynyebbült sóhajjal intettek búcsút az olaszoknak. Ergo: örülnek, hogy a Hiddink-hadseregnek nem a világbajnokkal kell csatáznia.

A legtöbben az ókori szállóigére hivatkoztak, mondván: kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni. Dehogynem, sőt páros lábbal is – csak ez esetben lökik az embert…