Nem csak a kezük, a lábuk is érték

„A kapusnak úgy kell helyezked nie, hogy ha szükséges, azonnal el tudjon indulni a kapujából. Úgy kell küzdenie, mint egy spártainak” – mondta egyszer a hátsó emberek feladatáról Leigh Roose. Hogy ő nem tartozik napjaink sztárkapusai közé? Tény. Tekintettel arra, hogy az 1900-as évek elején védett a futball őshazájában.

S hogy miért lett fontos az ő személye? Mert a 2008-as Európa-bajnokságon láthatóvá vált, hogy alap lett az a felfogás, amit a feljegyzések szerint elsőként a walesi válogatott kapusa próbált meghonosítani. Nevezetesen: a kapus nem csupán a vonalon fontos eleme csapata játékának, hanem a mezőnyben is.

Merthogy az a söprögetőjáték, amelyet Franz Beckenbauer vezetett be a hetvenes évek elején (a nagyközönség számára az 1972-es Európa-bajnokságon vált végleg láthatóvá, milyen is az új német hadrend), mára megváltozott. A klasszikus hátsó ember eltűnt, pontosabban átvette a helyét a kapus. A korábban – Roose szerint feltétlenül – a kifutásoktól félő kapusok ma már lábbal is szinte „tegező” viszonyban vannak a labdával. Mutatja ezt például, hogy a kapusok közül az első három meccsen – Antoniosz Nikopolidisszel holtversenyben – a legtöbb passzt (88) adó Jens Lehmann-nál a német válogatotton belül csak hatan vállalkoztak több átadásra. Philipp Lahm (165), Torsten Frings (161), Michael Ballack (157), Per Mertesacker (136), Lukas Podolski (135) és Christoph Metzelder (124) után a leghátsó játékos következik a sorban.

Az említett kapuslistát csupán azért nem a mérkőzésenként átlagosan harmincötször kezdeményező Edwin van der Sar vezeti, mert neki – vetélytársai többségével ellentétben – két találkozó jutott eddig a tornán. Ettől még ő az új szerepkör tökéletes megtestesítője, ahogyan Petr Cech mondta róla, „egyszerre hatékony liberó és kiváló kapus”. Bár éppen a hollandoknál nem kell ezen csodálkozni, a hetvenes években Jan Jongbloed már megmutatta, hogyan lehet a kapus többszörösen is hasznos tagja csapatának. Még ha azt is tartották róla, hogy ő volt a kétszeres vb-ezüstérmes oranje leggyengébb láncszeme, a „szürke munkájáról” gyakran hajlamosak voltak megfeledkezni.

Van der Sarral kapcsolatban a Premier League-et is nehéz kihagyni, hiszen arrafelé már-már kötelező a kapusnak „mezőnyöznie”. A holland is megszokta a Manchester Unitedben, hogy nem feltétlenül kézből kell kirúgnia a labdát, hanem felhozhatja adott esetben saját térfele közepéig, és onnan indíthat. Bár az Eb-n nincs ekkora tere, többször is láttuk már tőle, amint magát szökteti, és úgy dobja harcba övéit. És akkor még nem is említettük, hogy a kapusok futómennyisége vetekszik egy-egy közepes vagy annál gyengébb európai bajnokságban szereplő mezőnyjátékoséval. A svájci Diego Benaglio meccsenként 5322 méteres produkciója például átlagos magyar bajnokikon dicséretes „mezőnymunka” lenne, és talán még a legkevesebbet mozgó Iker Casillas sem lógna ki a sorból a maga 3251 méterével. A módosítással ellentétes utat jár be a kapusok eredményessége. Korábban arra is volt példa, hogy valaki egy félidőt a gólvonalon, egyet az ellenfél tizenhatosán belül, csatárként töltsön el (a műfaj klasszikusa a mexikói Jorge Campos volt), a pontrúgásból eredményesek száma sem kevés (a teljesség igénye nélkül a brazil Rogério Ceni, a paraguayi José Luis Chilavert és a német Hans-Jörg Butt is ebbe a kategóriába tartozott-tartozik), manapság viszont a fiatalok ritkán vállalkoznak kalandozásra. Az Európa-bajnokságon például még csak gólpasszt sem jegyezhettünk fel tőlük, igaz, elsősorban nem is ez a feladatuk. Bár ha így bővül a repertoárjuk, lassan számon kérhetjük rajtuk.