Hűvös fogadtatás

Még mondja valaki, hogy nincs magyar balsors: épp azon a hétvégén szenvedi el Barcelona az év legrosszabb időjárását, amikor ki tudja, pontosan mennyi, de bizonyosan sok honfitársunk elzarándokol Katalónia központjába, hogy megnézze, Európa elitcsapatai ellen mire képes a Vasas. E nagy eseményhez verőfény és a szívet is melengető hőmérséklet dukálna, ehelyett esik az eső, fúj a szél, és hideg van – miközben otthon tündököl a tavasz.

Pedig tényleg sok piros-kék drukker jött el, néhányan már csütörtök este bevetették magukat a gyönyörű városba, amikor még csak a borongós ég sejtette, hogy nem lesz minden rendben. Volt, aki az Espanyol–Atlético futballmeccsre ment, és volt, aki a tengerparton iszogatott az érkezés örömére. Előbbi kis csapatot negyven euró fejében éjfélre a kihűlés fenyegette, de legalább a meccs langyos volt, és Kun Agüero minden mozdulatával bizonyította, hogy hatalmas tehetség, vagy tán már több is annál. Akik a homokos parton szórakoztak, kevésbé fáztak, ugyanis néhány üveg sörrel melegítettek, aztán jó nagy hanggal tudatták a helyiekkel, hogy megjött a Vasas…

Péntek reggelre azonban még rosszabb lett az idő, egyenesen borzalmas. Olyannyira igaz ez, hogy a Vasas szakvezetősége a szállodában arról tanácskozott, legyen-e egyáltalán átmozgató edzés. Méhes Jenő szakosztályigazgató aztán azzal ment a kezdődő vita elébe, hogy: „Vasemberek ezek, úgyis edzeni akarnak.”

Így is tettek, a nyitott Montjuic Municipal medencéjében tempózgattak délelőtt tizenegykor, holott előző este még nem mindenkinek érkezett meg a csomagja: ahogy ugyanis az ilyenkor lenni szokott, néhány pakk – szám szerint hét – eltévedt a Budapest–Zürich–Barcelona útvonalon.

„Direkt nem Milánó vagy Róma érintésével jöttünk, hogy ne legyen ilyen, erre tessék. A rutinosabbak persze abba a táskába tették a fontos cuccokat, amelyet felvittek a gépre…” – mondta Méhes kissé kárörvendő vigyorral, de az már egyértelmű dicséret volt tőle, hogy mindenki csendben tűrte, amikor vízilabdás termetét kellett bepasszírozni a szűkös fedélzeti székbe.

Alig háromnegyed óra lett az említett átmozgatás, aztán mindenki sietett az öltözőbe.

„Minden rendben, nem látod?” – közölte ironikusan a kapucnis Varga Dániel az eget kémlelve, s vele tartott az a néhány Jug-játékos is, aki bátorkodott a pálya másik térfelén vízbe csobbanni az alig több mint tízfokos kinti hőmérséklet dacára – a többiek melegítőben és sapkában tébláboltak a nézőtéren, és persze zrikálták azokat, akik úszógatyára váltottak.

Köztük volt a Vasas edzője, Földi László, aki szokatlan pózban, a kötélre csimpaszkodva pihegett éppen, majd úszott tovább – később pedig csendben elrebegte a Dubrovnik elleni rangadó egy-egy lehetséges nyerési és vesztési pontját –, amikor a magyar sajtósok befutottak, és az akkreditációs pultnál intézkedtek. Ami nem minden esetben ment simán: az égi áldás kikezdte a helyiek idegeit, akik ingerülten futkostak fel és alá az uszoda minden sarkában, ami nem csoda, elvégre sokat tettek azért, hogy itt legyen a final four. Napfényes vízilabda-fesztivál volt a tervük sok ezer mosolygó nézővel, erre fél nappal a kezdés előtt minden munkás esőkabátban csavarozott, csomózott, vágott, később bekötött, nézett, ellenőrzött, de mindenekelőtt szitkozódott.

A helyszíni szemlét tartó piros-kék kemény mag még gyorsan végigfutott az este éneklendő repertoáron, aztán kitessékelték a csoportot, hiszen a délután kezdődő csatákra tekintettel dél körül minden résztvevő elhagyta az uszodát – Benedek Tibor, Kásás Tamás és Madaras Norbert csapata, a Recco már a mieink előtt lelépett –, csak a szomszédos Joan Miró Múzeum jegypénztárának sora kígyózott tovább.