Légi út a halálba

„Ha ez a halál, készen állok rá.”

Ezek voltak az utolsó szavak – Liam Whelan, a buzgó katolikus ír jobbösszekötő szájából –, amelyek 1958. február 6-án délután négy óra négy perckor elhangzottak a British European Airways 609-es járatának fedélzetén. Néhány másodperccel később a felszállni képtelen propelleres Elizabethean osztályú, Airspeed AS-57 Ambassador típusú gép átszakította a münchen-riemi repülőtér kerítését, nekirohant egy szomszédos háznak, s a földkerekség az idő szerint potenciálisan legerősebb labdarúgócsapata nem létezett többé.

A meccsre gondolva hunyt el

A veszteség rettenetes volt. A csapatkapitány Roger Byrne, Geoff Bent, Eddie Colman, Mark Jones, David Pegg, Tommy Taylor és Liam Whelan azonnal meghalt, Duncan Edwards tizenöt nappal később veszítette el a túlélésért vívott reménytelen csatát a kórházban. Hiába kapott művesét, az sem segített, február 21-én szíve megszűnt dobogni –, ha nem ilyen vasszervezete van, addig sem húzta volna. Nem maradt egyetlen ép tagja sem, de nem adta fel. A tizenötödik nap hajnalán, február 21-én két óra tizenöt perckor Duncan kinyitotta a szemét, és Matt Busby segítőjét, Jimmy Murphyt látta maga előtt. „Vasárnap hánykor kezdünk?” – tudakolta Edwards a kóma ködfelhőjén keresztül.

„Háromkor, mint mindig – válaszolta Murphy, könnyeit nyelve. – Ne felejtsétek el betűrni a mezeteket a gatyátokba.”

„Nem felejtjük” – suttogta Edwards, azzal meghalt. Dudleyban, Edwards százötvenezres szülővárosában ötvenezren álltak sorfalat az utcákon, amerre a temetési menet elhaladt, a St. Francis’ Church temetőjébe ötezren zsúfolódtak be. Sírja – a sírkövön az alábbi sorral: „Szomorúan emlékezünk arra a napra, amelyen búcsú nélkül elhagyott mindnyájunkat” – ma is zarándokhely, miként Dudley főterén felállított szobra is.

Edwards volt a kirakatembere az akkoriban már Európa egyik legerősebb klubcsapatának tekintett Manchester Unitednek. Alig évtizedes folyamat vezetett az MU felemelkedéséhez. Matt Busby, az együttes háború utáni első menedzsere 1945. október 22-én írta alá szerződését. A Liverpooli Gyalogezred 9. zászlóaljának obsitos főtörzsőrmestere – miután végigharcolta a második világháborút – szisztematikus munkába kezdett. Az első siker az FA-kupa megnyerése volt 1948-ban, majd 1952-ben jött a bajnoki cím. Ezzel azonban ki is öregedett az első, háború utáni aranycsapat, s el kellett kezdeni egy új felépítését.

Busby felfedezettjei meghódították Angliát

Ők lettek a Busby-bébik. Az első a későbbi kapitány, Roger Byrne volt. Aztán jöttek a többiek, Bobby Charlton, Eddie Colman, David Pegg, Albert Scanlon, Mark Jones, Geoff Bent, John Doherty. Busby receptje pofonegyszerű volt. Segítőjével, Murphyvel elkezdték toborozni a manchesteri srácokat, pénzt a legritkább esetben adtak ki igazolásra, és hamarosan annyi tehetség gyűlt össze az Old Traffordon, hogy szinte nem tudtak mit kezdeni velük.

A közeli jövő két bajnoki címet (1956, 1957) hozott, aztán 1958. február 3-án reggel a csapat elrepült Belgrádba. A meccs – február 5-én – Charlton két és Viollet egy góljával kezdődött, 5:1-es összesítésnél Busby kényelmesen hátradőlt. Korai volt: Kosztics mesterhármasával egy gólra felzárkóztak a jugoszlávok, de a védelem valahogy megőrizte a továbbjutást. A közös bankett végén Busby engedélyt adott a fiúknak, hogy kirúgjanak a hámból. A két csapat játékosai a „Kristály” nevű szórakozóhelyen kötöttek ki, ahol Tommy Taylor és Dragoszlav Sekularac örök barátságot fogadott, s kölcsönösen megígérték, hogy meglátogatják egymást.

A harmadik felszállás végzetesnek bizonyult

Szinte a bárból ment a csapat a repülőtérre. A légi út első szakasza Münchenig – ahol le kellett szállni tankolni – zökkenőmentesen telt. Igaz, hogy szakadt a hó, de Kenneth Rayment, a másodpilóta bravúrosan letette a gépet a MünchenRiem repülőtéren.

A gyors tankolást követően a gép megkapta az engedélyt a felszállásra, de kétszer is kudarcot vallott. A harmadik nekirugaszkodásnál a hangulat minden volt, csak nem derűs: az utasok mintha megérezték volna, hogy baj lesz. Byrne, a kapitány halottsápadtan markolta ülése karfáját, Johnny Berry pedig szinte sikoltva kiáltott fel: „Nem tudom, min röhögcséltek, mindnyájan meg fogunk halni!”

Közben a gép egyre gyorsult, s amikor a sebesség elérte a 117 csomót, Thain odaszólt Raymentnek: „V1!”. V1, azaz velocity one, az a sebesség, amelynél már nem lehetséges a megállás, mindenképpen folytatni kell a felszállást, nincs visszaút. Ekkor szörnyűséges dolog történt: a sebességmérő mutatója zuhanni kezdett! 112 csomó, majd 105 csomó.

Rayment hideglelősen felsikoltott: „Krisztusom, végünk van!”

Ugyanebben a pillanatban az utastérben Liam Whelan Teremtője kegyelmébe ajánlotta magát…