Elhunyt Páncsics Miklós

Életének hatvannegyedik évében meghalt dr. Páncsics Miklós. 1944. február 4én, Garán született. Budapesten végezte el a középiskolai tanulmányait, majd jogi doktorátust szerzett. Az FTC örökös bajnoka 323 meccsen szerepelt a zöld-fehér színekben, játszott a VVK-nyertes (1965), a VVK-döntős (1968) és az UEFA-kupaelődöntős (1972) együttesben, háromszor (1964, 1967, 1968) volt bajnok, egyszer (1972) MNKgyőztes. Tagja volt az 1968-as olimpián arany-, az 1972-es játékokon ezüstérmes csapatnak, s az 1972-es az Európabajnokságon negyedik válogatottnak. 1974-től 1976-ig a Bp. Honvéd labdarúgója volt, játékos-pályafutását a Bp. Építők együttesében fejezte be. A címeres mezben 37-szer lépett pályára. Az Év labdarúgójának választották 1972ben. Jogi ismereteit hasznosította sportvezetőként is, 1981 és 1984 között az MLSZ főtitkárhelyetteseként, majd főtitkáraként dolgozott. Egy időre eltűnt a labdarúgóéletből, aztán 1994-ben Sopronban, 1996-tól 2000-ig a Ferencvárosnál dolgozott menedzser-igazgatóként. Páncsics Miklóst a Ferencváros, az MLSZ és a MOB saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.Életének hatvannegyedik évében meghalt dr. Páncsics Miklós. 1944. február 4én, Garán született. Budapesten végezte el a középiskolai tanulmányait, majd jogi doktorátust szerzett. Az FTC örökös bajnoka 323 meccsen szerepelt a zöld-fehér színekben, játszott a VVK-nyertes (1965), a VVK-döntős (1968) és az UEFA-kupaelődöntős (1972) együttesben, háromszor (1964, 1967, 1968) volt bajnok, egyszer (1972) MNKgyőztes. Tagja volt az 1968-as olimpián arany-, az 1972-es játékokon ezüstérmes csapatnak, s az 1972-es az Európabajnokságon negyedik válogatottnak. 1974-től 1976-ig a Bp. Honvéd labdarúgója volt, játékos-pályafutását a Bp. Építők együttesében fejezte be. A címeres mezben 37-szer lépett pályára. Az Év labdarúgójának választották 1972ben. Jogi ismereteit hasznosította sportvezetőként is, 1981 és 1984 között az MLSZ főtitkárhelyetteseként, majd főtitkáraként dolgozott. Egy időre eltűnt a labdarúgóéletből, aztán 1994-ben Sopronban, 1996-tól 2000-ig a Ferencvárosnál dolgozott menedzser-igazgatóként. Páncsics Miklóst a Ferencváros, az MLSZ és a MOB saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.

Azt mondta egyszer Bene Ferenc, ha olyan középhátvédje lett volna az Újpestnek, mint Páncsics Miklós, a lila-fehér együttes Európa legjobbjaként csillog a hetvenes években. Mert Páncsics maga volt az erő, a határozottság és a keménység. És ha Bene Feri valakit igazi klasszisnak titulált, az ragyogó futballista lehetett. Páncsics az volt: hányszor, de hányszor csapott össze férfiasan Benével, Farkas Jancsival, Tichy Lajossal vagy az olasz, angol és spanyol ellenfelekkel! Egyszer egy Fradi–Dózsán úgy futballozott, hogy a Népsportban másnap tízes osztályzat szerepelt a neve mellett. Nem volt az túlzás, azon a meccsen is bemutatta, milyen a klasszikus középhátvédjáték: lábbal, fejjel rombolt, jobbra-balra keresztezett, és rendre pontosan játszotta meg a labdát. Erős ember volt, bivalyerős. Most mégis meg kellett adnia magát. Búcsúzunk az olimpiai bajnoktól, aki 1968-ban Mexikóban is remekelt, a valaha élt egyik legjobb magyar középhátvédtől, a Ferencváros legendájától. Nem volt könnyű ember. Sokan féltek is tőle, a konok nézésétől, az időnként felemelt, erőteljes hangjától, az asztalra csapásaitól, az ellentmondást nem tűrő mondataitól. Legutóbb menedzser-igazgatóként került az érdeklődés középpontjába. A Fradit irányította a Bajnokok Ligája szereplést követő zűrzavaros esztendőkben, aztán eltűnt a nyilvánosság elől. Hogyan is fogalmazott Márai Sándor? Lassan jár, mint aki már az összes célt ismeri, s tudja, hogy nem érdemes sietni. Évek óta betegeskedett a szívével, de ez sem tartotta vissza attól, hogy teniszezzen, hogy megpróbálja jó kedvvel megélni a hétköznapokat. Pedig a sors többször is belemart, a lábát és a gyomrát is fájlalta, vizsgálatról vizsgálatra járt, s az utóbbi hetekben a Kútvölgyi úti kórházban feküdt. Szerettei az utolsó pillanatig hinni akarták, hogy felgyógyul. Hétfőről keddre virradóra azonban magához szólította az Úr. Hatvanhárom esztendős volt. Elment, el, Bene Feri után…