Adrenalinfüggőség

Figyelte a női magasugrást? – tettük fel az obligát kérdést a versenyszám egykori királynőjének, akinek csak tavaly (!) döntötték meg fedettpályás világcsúcsát, a 207 centit.Figyelte a női magasugrást? – tettük fel az obligát kérdést a versenyszám egykori királynőjének, akinek csak tavaly (!) döntötték meg fedettpályás világcsúcsát, a 207 centit.

Figyeltem, figyelgettem, láttam, hogy Győrffy Dóra 187 centivel nyerte meg a versenyt…

Ennyi?

Nézze, nálunk, Németországban sem magasabb a színvonal.

Amúgy naprakész a mai mezőnyt illetően?

Persze, hogy naprakész vagyok, ott van például Kajsa Bergqvist, aki megjavította a fedett pályás világcsúcsomat, aztán Vaszics, Vasics, vagy hogy is hívják…

Blanka Vlasic, a horvát lány…

…igen, meg az az orosz ugró…

Jelena Szleszarenko, aki Athénban nyerte meg a számot.

Szóval ő, és persze a belga lány…

Tia Hellebaut.

Na jó, ne erőlködjünk tovább, bevallom, immár háromgyermekes édesanyaként nem nagyon jut időm arra, hogy figyelemmel kísérjem napjaink atlétikáját. Kétezerben végleg befejeztem, azóta nem sportolok, sem gyakorlatban, sem elméletben.

Látja, ez az! Az internetes források legtöbbje azt állítja, hogy 1996-ban befejezte a versenyzést, aztán valahol mégis azt olvastam, hogy utolsó, tizedik szabadtéri német bajnokságát 1999-ben nyerte! Hogy is van ez?!

Úgy, hogy Achilles-ínsérülésem miatt 1996-ban feladtam, aztán megszületett a második fiam is, azaz úgy gondoltam, ennyi volt, vége. Ám egy idő után éreztem, hogy nem találom a helyem, egyre idegesebb lettem, valahogy céltalannak éreztem az életemet. Sokáig nem tudtam, mi a bajom, aztán rájöttem, hogy hiányzik az adrenalin pezsgése.

Michael Jordant is mindkétszer ez zavarta, amikor visszavonult. Ezek szerint ön sem bírta sokáig tétlenül.

Egészen 1998 teléig bírtam. Akkor, harmincnégy évesen nekiálltam az alapozásnak, és a rá következő évben 192 centis ugrással meg is nyertem a német szabadtéri bajnokságot. Egy ideig még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy megpályázom a sydneyi olimpiát, de aztán megint megsérültem, s beláttam, nem egy harminchat éves nőnek való ez… Azért büszke voltam magamra, hogy még egyszer meg tudtam mutatni.

Tavaly megint a német média reflektorfényébe került…

Ja, a „Let’s dance” című műsor! (Nálunk Szombat esti láz címmel ment – a szerk.) Jó buli volt, nyerésre álltunk, sajnos a döntő előtt súlyosan megsérült a profi partnerem, fel kellett adnunk. 8.3 milliós nézettsége volt a műsornak, jobban megismertek a németek, mint amikor olimpiai bajnok voltam…

Mindig is jó táncos volt?

Ugyan, csak a diszkótánc ment, ma viszont már iskolázott táncosnak mondhatom magam, hála a műsornak. Napi háromórás edzések voltak!

Melyik a kedvenc tánca?

A bécsi keringő.

A bécsi keringő is fontos, de azért önt igazából a barcelonai aranyérme után ismerte és szerette meg a világ. Viszont hajszálon múlt, hogy 197 centin nem esett ki, az első két ugrását elrontotta. Mire gondolt akkor?

Arra, hogy ilyen nincs, akkor már harmadik éve mindent megnyertem, életem formájában éreztem magam. És akkor eszembe jutottak edzőm, Gerd Osenberg szavai.

Melyek voltak ezek, hátha a maiak is tanulhatnak belőlük?

Semmi különös. Gerd mindig azt mondta, hogy nem kell sietnem, kapkodnom, a munka, a felkészülés mindig meghozza gyümölcsét. Sikerült kizárnom a külvilágot, harmadikra átugrottam a 197-et, s akkor már tudtam, hogy senki sem győzhet le azon az estén, Nem is győzött le senki.

Manapság – amellett, hogy családanya és utazó nagykövet –, a Német Doppingellenes Ügynökség frontembere. Ezen nem is csodálkozom, mert önről valamennyi bennfentes ismerősöm azt mondta, a nyakát tenné rá, hogy sohasem doppingolt.

Örülök, hogy így gondolják, de ennél fontosabb, hogy én tudom, sohasem doppingoltam. Sőt: akár hiszi, akár nem, soha senki nem is próbált meg rávenni.

De azért ebben a közegben élt, él, és nyilván tudja, hogy nem mindenki mondhatja el ezt magáról. Mondja meg őszintén, amikor néz egy versenyt, nem szokott morfondírozni: ez biztosan kokszol, ez talán nem…

Nem vagyok álszent: persze, hogy gyakran gondolok erre. De ha gyanakszom is, a gyanút megtartom magamnak.

Ön szerint mi a megoldás a doppingproblémára?

Az ellenőrzést már nehéz tovább fokozni, ezért a tanítás, az oktatás, a megelőzés a lényeg. Az edzők és az orvosok körében kellene hatékonyabb munkát végezni, mert rendszerint nem a versenyző agyában fogalmazódik meg először a bűnös gondolat.

Három gyermeke van, két fiú és egy kislány. A két fiú sportol.

Igen, Morten úszással kezdte, most atletizál, Ravn dzsúdózik, Marlene még csak hároméves, de ő is nyilván sportolni fog. Különben tudom, hová akar kilyukadni.

Persze, hogy tudja. Mit tenne, ha megtudná, hogy megkörnyékezték valamelyik gyermekét?

Nem szeretnék az illető orvos vagy edző helyében lenni…