Kényszerpályán

Bevallom, nekem édes mindegy, hogy melyik versenyszámban akasztanak aranyérmet honfitársam nyakába a kajak-kenu versenyeken, pontosan tudom, hogy ez az a sportág, ahol elképzelhetetlen az érdem nélküli siker. Hogy az adott futamot jegyzik-e az ötkarikás játékokon vagy sem, egyáltalán nem érdekel. Jó nekem – mondhatják sokan a kajakosok, kenusok háza táján, s mondhatja a szövetségi kapitány is.

Angyal Zoltán ugyanis – ismerve őt – nem a saját értékrendjét követően vallja a pontevedrai Európa-bajnokság után: ő bizony elsősorban annak örül, hogy az olimpiai számok mindegyikében volt magyar döntős, mi több, háromban magyar aranyérmes is. A kapitányt – és másokat, máshol, más sportágakban úgyszintén – a körülmények kényszerítik erre a fura kivételezésre. A körülmények alatt persze a pénzt és a lehetőségeket értem, azt a különös, a sporttól (lásd még: esélyegyenlőség) alapvetően idegen szituációt, mely szerint történhet bármi a világban négy esztendőn át, valamennyi siker csak előjáték az ötkarikás megméretésre.

Amelynek eredményei fehéren feketén meghatározzák, ki, mennyit ér – és érdemel. Nem friss dolog ez persze, változásra esély sincs, ami újdonság, az az őszinteség. Angyal kapitány ugyanis bevallja kényszerű elfogultságát, hozzátéve, hogy szeretné az olimpiai számok felé terelni azokat a tehetségeket, akik a játékok programjában nem szereplő futamokban lettek a legjobbak. „Talán még nem késő, hátha oda tudnak férni…” – mondja Angyal, elismerve ezzel a „jogfosztottak” igazságát, s persze vitathatatlan tehetségüket is.

Ennyit tehet, és ez a legtöbb. Elvégre hiába a remek pontevedrai szereplés, hiába az elmúlt esztendők kimagasló sikerei, a kapitány bizonyított hozzáértése, őt is annak alapján ítélik majd meg, hogy mire megy a csapat jövőre az olimpián.

A kör bezárul. A kényszerpálya sohasem igazságos.

MALONYAI PÉTER