Angyal Zoltán ugyanis – ismerve őt – nem a saját értékrendjét követően vallja a pontevedrai Európa-bajnokság után: ő bizony elsősorban annak örül, hogy az olimpiai számok mindegyikében volt magyar döntős, mi több, háromban magyar aranyérmes is. A kapitányt – és másokat, máshol, más sportágakban úgyszintén – a körülmények kényszerítik erre a fura kivételezésre. A körülmények alatt persze a pénzt és a lehetőségeket értem, azt a különös, a sporttól (lásd még: esélyegyenlőség) alapvetően idegen szituációt, mely szerint történhet bármi a világban négy esztendőn át, valamennyi siker csak előjáték az ötkarikás megméretésre.
Amelynek eredményei fehéren feketén meghatározzák, ki, mennyit ér – és érdemel. Nem friss dolog ez persze, változásra esély sincs, ami újdonság, az az őszinteség. Angyal kapitány ugyanis bevallja kényszerű elfogultságát, hozzátéve, hogy szeretné az olimpiai számok felé terelni azokat a tehetségeket, akik a játékok programjában nem szereplő futamokban lettek a legjobbak. „Talán még nem késő, hátha oda tudnak férni…” – mondja Angyal, elismerve ezzel a „jogfosztottak” igazságát, s persze vitathatatlan tehetségüket is.
Ennyit tehet, és ez a legtöbb. Elvégre hiába a remek pontevedrai szereplés, hiába az elmúlt esztendők kimagasló sikerei, a kapitány bizonyított hozzáértése, őt is annak alapján ítélik majd meg, hogy mire megy a csapat jövőre az olimpián.
A kör bezárul. A kényszerpálya sohasem igazságos.
MALONYAI PÉTER
Legfrissebb hírek
