Moldovát azért kár lenne félvállról venni!

Egészen pontosan: nekünk már bárkit kár lenne félvállról venni, és ha arra gondulunk, hogy a derék moldávok otthon döntetlent játszottak a számunkra félelmetes Máltával, aggodalmunk csak erősödhet.

Ám hagyjuk a gúnyt, az ilyen mondatokat csak a kín csikarhatja ki a futball, pontosabban a magyar futball iránt még mély érzelmeket tápláló emberből.

Mondjuk inkább azt, hogy most minden körülmény dacára illene nyerni. A körülmények egyik hozadéka, hogy a kapitány szerint másfél évig nem játszik a válogatott tétmeccset, ám azóta kiderült: ez nem igaz. A közvélemény csak ideig-óráig vevő azokra a magyarázatokra, hogy fiatalítani kell, a jövőnek rendeljük alá a jelent, az eredmény csak másodlagos.

Először is: az eredmény sohasem másodlagos. Ha két ember leáll egymással lábtengózni a strandon, akkor sem, válogatott mérkőzésen pedig főleg nem az. Emellett nem elég arra vágyni, hogy a szurkolók szeressék a csapatot, mert az olyan, mint amikor szerény képességű emberről beszélnek: szegényt kicsit megverte a sors, de olyan aranyos... Egy csapatot akkor lehet igazán szeretni, ha tisztelni, becsülni is lehet, és nem feltétlenül csak a világbajnok legyőzéséért. Tudhatjuk a helyünket, tisztában lehetünk azzal, hogy milyen esélyekkel lépünk pályára, ám az önbecsüléshez az a minimum, hogy a kínálkozó lehetőségekkel élni tudjunk. Manapság Anglia is hazautazhat például Izraelből egy szégyenteljes döntetlennel, de nagy a különbség az átmeneti és az állandósuló kudarcok között. A kúszás-mászás, a hatalmas akarás egy idő után másodlagossá válik, ha a szurkoló, akiért ezt a játék létezik, nem talál olyan pontot, amiért büszke lehet a csapatára, ha nincs olyan sikerélmény, amiért másnap is lehetne oka a derűlátásra.

Szóval, most minden körülmény dacára nem is illene, muszáj lenne nyerni.

Persze Moldovát ettől még kár lenne félvállról venni!