„Az idén is dobogóra vágyom”

– Büszkén mosolyog, ahányszor csak az autójára néz. Ezek szerint elégedett vele?
– Igen, azt hiszem, nagyon jó versenygépet sikerült összehoznia a csapatnak, a rengeteg munka, amelyet elvégeztünk, meghozta gyümölcsét – mondta Jutta Kleinschmidt, akit a sivatag királynőjének is becéznek.

– A tesztek is ezt igazolják?
– Természetesen. Marokkóban több ízben kipróbáltuk, és kiderült: elég erős, és nagyon könnyű vezetni. Azt hiszem, ott lehetünk a legjobbak között.

– A győzelemre is van esélyük?
– Azt nehéz lenne megmondani, hiszen nagyon sok a jó autó, a jó pilóta, és mind nyerni akar. De tudja, mit? Én már négyszer álltam a dobogón a Dakar-ralin, megszerettem az érzést, az idén is dobogóra vágyom.

– Több mint másfél évtized a sivatagban – nem túl sok ez?
– Úgy érti, hogy öreg vagyok? Nem, nem érzem magam öregnek, inkább úgy fogalmaznék, hogy sok tapasztalat van mögöttem. Mégsem mondanám, hogy mindent tudok a Dakar-raliról, mert mindegyik verseny más, mindegyik új kihívás. Most például az motivál, hogy új csapatnál versenyzem, amelynél mindenki ugyanabba az irányba halad, mindenki segíti a másikat.

– Régi-új navigátorral vág neki a távnak. Jól kijön Tina Thörnerrel?
– Igen, kedvelem. Tudja, ő mindig vidám, állandóan jókedve van, ami nagyon nagy kincs az olyan hosszú versenyen, mint a Dakar, amelyen biztosan jó néhány nehézséggel kell szembenéznünk.

– Nők a férfiak ellen?
– Én nem így fogom fel. Ezen a viadalon nem az a fontos, hogy nő vagy férfi vagy, itt ellenfelek vannak, akikkel meg kell küzdeni. Persze csak azután, hogy a sivataggal megvívtad a magad harcát. Bevallom, én nagyon szeretem a Szaharát. Szerintem terepralis számára a legnagyobb kihívást a dűnék jelentik, hogy szűz homokban autózol, te magad alakítod az utadat, s talán olyan nyomon haladsz, amelyen előtted még senki sem járt. Varázslatos érzés.

– Változtatott valamit az életén, hogy megnyerte a Dakar-ralit?
– Igazából nem. Persze több lehetőséget kaptam, jobb autót, jobb csapatnál versenyezhettem, és segített abban, hogy elismerjék a munkámat. Összességében azonban nem ez az, ami miatt megváltoztam, hanem maga a Dakar. Ez a verseny megtanított arra, hogy az életben az apró dolgoknak is lehet örülni. „Normál” életet élő ember semmiségek miatt is képes felidegesíteni magát, túlfeszített tempót diktál saját magának, a dakarosok azonban az apróságokat is tudják értékelni. Például hogy van egy jó hálózsákjuk, és nem kell fázniuk éjszaka a sivatagban.

– A lelkesedése tehát töretlen, sőt talán még nőtt is az évek során. De vajon a versenyzés iránti rajongása is változatlan? Még mindig ugyanaz az érzés tölti el, ha ott áll a rajtvonalnál, mint az első alkalommal?
– Nem, dehogy. Amikor elkezdtem a versenyzést, az is majdnem elérhetetlen cél volt számomra, hogy eljussak Dakarig, hogy túléljem a következő és az azt követő napot is. Egyedül voltam, mint a kisujjam, többen osztoztunk egy szerelőn. Most profi a háttér, sokan dolgoznak a sikeremért, és persze a célok is változtak. Most már az is fontos, hogy jó eredményt érjünk el.

– Mit tanácsol az újoncoknak? Mit kell tenniük, hogy jó versenyző váljon belőlük?
– Először is nagyon fontos, hogy ne legyenek túl gyorsak az elején, ne kockáztassanak. Amikor az ember fiatal, szeretné megmutatni, hogy ő a legjobb, leggyorsabb, ám ilyenkor túl nagy a rizikó, több mint két héten keresztül nem lehet ilyen szemlélettel talpon maradni. Szóval autózzanak vagy motorozzanak a saját tempójukban, gyűjtsenek rutint, és csak azután próbáljanak meg rátenni még egy lapáttal. Tapasztalatból mondom: nagyon jó érzés befejezni a Dakart.

---- K