A csapatérdek most fontosabb

Latin-Amerikában mindeddig két súlyemelő-világbajnokságot rendeztek: 1971-ben Limában, két évvel később Havannában találkoztak a földkerekség legerősebb férfiai. A női viadal 1987 óta szerepel a versenyprogramban, 1991 óta (Donaueschingen) pedig a két nem képviselői azonos helyszínen lépnek pódiumra; kivételt csak az a két olimpiai esztendő (1992, 1996) jelentett, amikor még nem került fel az ötkarikás műsorba a hölgyek küzdelme.

Santo Domingóban 15 tagú magyar különítmény bizonyíthat, azaz maximális létszámmal képviseltetjük magunkat. A Szalai György szövetségi kapitány által irányított keretet jobbára fiatalok alkotják, a férfiak átlagéletkora 22, a nőké 24 év. Két ismert, az athéni olimpián is szereplő versenyző, Tancsics László és Varga Viktória próbál szerencsét a karibi országban. Tancsics bronzérmet szerzett összetettben az áprilisi Európa-bajnokságon, ám ettől még bravúros teljesítmény lenne tőle, ha bejutna a legjobb tíz közé. Varga Viktória hosszú időre félretette a tárcsákat Athén után, ám annál nagyobb vehemenciával látott neki a munkának. Túlságosan is gyorsan szerette volna behozni a lemaradását, s ez visszaütött: gerincpanaszai vannak, ezért a vb-t követően orvosi vizsgálat és valószínűleg kezelés vár rá. Vargától, aki edzőt és egyesületet váltott (a BKV Előrénél Nagy Bernadett irányításával készül), ezúttal nem várhatunk dobogó közeli helyezést, ha a tízben végezne, már örülnénk. Amúgy is a csapatverseny az elsődleges, hiszen 2008-ban a két kvalifikációs vb (2007-ben Thaiföldön rendezik meg) pontversenye alapján osztják ki az olimpiai kvótákat. A realitás azt diktálja, hogy a megszerezhető hat férfi- és négy női kvótából hármat, illetve kettőt kaparintanak meg a magyarok.

Ezt is meg kell becsülni, hiszen az athéni doppingügyek miatt anyagi, szakmai és erkölcsi értelemben is legatyásodott a sportág, amelyet két fiatal sportvezető, Fehér Tamás elnök és Halász István főtitkár igyekszik jó útra téríteni, fokozatosan helyreállítani a becsületét. Egy éve dolgoznak keményen, s a kezdeti állapotokat a következőképpen festette le Halász István: „Mínusz nyolcezerről indultunk. Mindenki utált minket, holott Tamás és én egyáltalán nem kötődtünk azokhoz az eseményekhez, amelyek a sportág tekintélyének elvesztéséhez vezettek. Nem volt pénzünk sem, így aztán egyfajta mérföldkőhöz értünk, amikor tavaly novemberben részt vettünk a dohai világbajnokságon.”

Az idő haladtával olvadt a jég, a MOB és a Nemzeti Sporthivatal is megadta erre az évre az eredmények alapán járó támogatást, a szponzorok viszont még óvatosak. Nem irigyeljük az elnököt és a főtitkárt, hiszen a munka rengeteg, az idő rohan, az apparátus kicsi – de legalább visszatért az élet a magyar súlyemelésbe.