Mások kezében a sorsunk

Nekünk viszont az ő hiányukkal nem volt szemernyi problémánk sem, mert mindketten egész jól játszottak a két válogatott minszki összecsapásán, amelyet bizony 56–48-ra elvesztettünk. Hogy most ne így legyen, illetve hogy a kellő különbség is meglegyen, ne csak a győzelem, sokat tett a körmendi B-közép, amely néhány harsányabb kórusával már a bemelegítéskor is elsápasztotta a vendégeket, pedig a nóták nem is nekik szóltak.

A hölgyek roppant kosárszegény meccset produkáltak, már az első találat is nehezen született meg, a többi meg még nehezebben. Ennek ellenére nem volt okunk panaszra, mert 6–6 után kezdett elhúzni a magyar csapat, amely ellen már az elején is csak egyenlítgetni tudtak a vendégek, vezetni nem. Ez azonban önmagában még kevés volt, a célkeresztben a minimum 13 pontos differencia kiharcolása állt, amelyet, egy jó sorozatot elkapva, már a második negyed derekára csaknem sikerült elérni. Az állás 23–11 volt ekkor, ami azt jelentette, hogy a játékrész első felében egyetlen pontot sem tudtak elérni a látogatók – az más kérdés, hogy a mi támadójátékunkat sem lehetett éppen gördülékenynek nevezni. Sőt: kifejezetten ritmustalanoknak tűntek sok esetben az akciók, sokszor csak tanácstalanul álldogáltak a játékosok, néha még labdával a kezükben is, és a dobószázalék sem verdeste az eget. Na, de amíg nőtt a felek közötti távolság, ez mit sem számított.

Onnantól kezdve viszont már nem csak szépséghiba volt, hogy felzárkóztak a fehéroroszok, és a félidő előtt nem sokkal csak négygyel vezettünk. Nem lehetett nem észrevenni az összefüggést az eredmény szorosabbá válása és Iványi Dalma lecserélése között, csakhogy mielőtt még bárki is a szakvezetőt kezdené ezért szidni, a magyar játékmester a harmadik személyi hibája miatt került idő előtt a padra. Azért a vezetést így is tartottuk, csak csökkent az előny, ám a nagyszünetben így is hét pont volt a különbség, több mint a fele a hőn áhítottnak. Tehát időarányosan jól haladtunk. A mindössze tíz mezőnykosarunkkal és a csupán 32 százalékos mezőnybeli dobóteljesítményünkkel, amelyet az első húsz percben elértünk.

No, de jött a második félidő, amely nem kevésbé küszködősre sikeredett, mint az első – úgy látszik, ez a két csapat csak ilyen meccset tud egymással játszani. Aggódtunk, többször is, amikor Fehéroroszország felkapaszkodott négyre, de ilyenkor mindig lendületet tudott venni Sterbenz Tamás együttese. A negyedik negyedben olyannyira, hogy Englert Orsolya triplájával – mellesleg ez volt az irányító első kosara az Európa-bajnokság mostani középdöntőjében –, 52–39-nél meglett a bűvös közte 13, sőt a 15 is, amikor ugyanő értékesített ziccert egy lerohanás végén. A cél közeli elérésétől azonban, meglepetésre, a mieink váltak idegesebbekké, megremegtek a kezek, sőt a lábak is, mert éppen erre az időszakra esett két magyar lépéshiba. Az utolsó percre pedig két elhibázott büntető és a sok elszalasztott lehetőség a sportban mindig megbosszulja magát. Sajnos most is így lett. Hiába nézett ki úgy, hogy bedaráljuk a fehéroroszokat, közelebb lopakodtak, és így éppen az ő kezükbe került a sorsunk. No meg a görögökébe. De legalább a közönség fantasztikusat teljesített, és így is hálás volt a lányoknak az első körmendi hivatalos válogatott meccs megnyeréséért.

Mestermérleg
Sterbenz Tamás, szövetségi kapitány: Inkább a szomorúság dominál bennem, mert most már nem mi döntünk a saját sorsunkról, a továbbjutásról. Sajnos hiányoztak a gyors indítások, s mire megérkeztek, már kapkodás lett az egészből. Pedig tizenöt ponttal is vezettünk...

Anatolij Bujalszki, szövetségi kapitány: Nehéz bármit is mondanom, mert bár kikaptunk, de egy ponttal kisebb különbséggel, mint ahogy Minszkben megvertük a magyarokat. Centerünk, Marina Kresz nélkül, egy tizennyolc éves csereirányítóval, Alena Novikavával álltunk helyt.

A mezőny legjobbja
Hogy ki volt a mezőny legjobbja Körmenden? Egyértelmű: a közönség – ők, ezerhatszázan... Jelzésértékű, hogy a lefújás után a magyar válogatott tizenkét játékosa összedugta a fejét a pálya közepén, és rövid tanakodás után a helyi B-közép felé fordulva azt kiáltotta: „Köszönjük szépen!” A legponterősebb magyar, Császár Andrea a végén azt mondta, ő még ilyen publikum előtt életében nem játszott.

Pedig korábban sohasem rendeztek női válogatott kosárlabdameccset a vasi városkában, de hogy ezentúl kellene, az bizonyos. A nézők végigtombolták a negyven percet, s a hangerő mellett a humor sem hiányzott a repertoárból. Olykor aktuálpolitikai áthallások is színesítették a palettát. Amikor szárnyalt a csapat, zúgott a „Húzzunk bele!” A hajrában pedig, midőn Károlyi Andrea kihagyott két büntetőjével elúszott a nagy arányú győzelem esélye, egy öblös hang süvített át a termen: „Elk...uk!”. Egy biztos, ők, ezerhatszázan mindent elkövettek a sikerért.