Futballal oly szép az élet!

Berlin bolondul.

Vasárnap összefutottunk olyan itáliai fanatikussal Berlin főpályaudvarán, aki le sem hunyta a szemét. Két ásítás között elpanaszolta: szombat délelőtt érkezett a német fővárosba, azóta járja az utcákat az „I need ticket!” („Jegyre van szükségem”) feliratú táblájával a kezében, de mintha az lenne a kartonlapra vésve, hogy „I don’t need ticket!” („Nincs szükségem jegyre!”), egy ajánlatot sem kapott. Holott, folytatta álmoskásan, minden spórolt pénzét zsebre vágta az indulás előtt, mondván, kismotort jövőre is ráér venni, most a tikett a legfontosabb. Kérdeztük, mennyit ér meg neki, hogy élőben lássa a döntőt, mire rávágta, ezer eurót (280 ezer forintot), majd mintha a legerősebb olasz kávéból hörpintett volna le egy csészével, kipattant a szeme, és már tudakolta, eladja-e neki valamelyikünk a nyakunkban lógó akkreditációs kártyát. Őszinték lehetünk: ha minden vasárnap rendeznének vb-finálét, talán egymás tenyerébe csaptunk volna, de így, hogy csupán négyévente van ehhez szerencsénk, az üzlet nem jött létre. Legalább a hét elején megveheti azt a kismotort.

A gyönyörű nők arca forgott csak veszélyben

Már az Olimpiai Stadion környékén jártunk, amikor egy újabb „őrülttel” találkoztunk.

A koreográfia a szokásos volt: az illető markában a tábla, jegyre vágyik. Csakhogy ehhez hozzábiggyesztette: ő a feleségét adná a belépőért. Alkupozícióját azért rontotta, hogy kedves nejéről nem csatolt fényképet a szöveg mellé, így aztán nem is lehetett eldönteni: az eladó vagy a vevő járna-e jobban a jegy(gyűrű)cserével… Az arra járók szimpátiáját mindenesetre kivívta a – természetesen – olasz férfiú, honfitársai egymás után veregették meg a hátát: bátor vagy, haver! Akadt, aki nem hagyhatta ki: az asszonytól távol, Berlinben könnyű bátornak lenni.


Ezt bizonyította annak a féltucatnyi francia srácnak az esete is: ők felváltva pózoltak Olaszország egyik legszebb lánya oldalán. Ölelgették, puszilgatták, kevés hiányzott ahhoz, hogy az arcáról lenyalják a festéket. Ezt persze nem mindegyik itáliai nézte jó szemmel, a szócsövet a kezében tartó vezérszurkoló például rá is zendített a Franciaországot szolidan gyalázó rigmusra, és mivel jó néhányan csatlakoztak hozzá, abba is maradt a fotózás.

Egy kis kakaspörkölt, vagy inkább rágógumi

Verbális agressziónál, hála Istennek, többről nem számolhatunk be, zrikákról annál inkább. Az egyik olasz a világbajnokság jelmondatát, az „Itt az ideje, hogy barátságot kössünk”-et átköltötte az „Itt az ideje, hogy kakaspörköltöt főzzünk”-re. Ehhez rajzot is mellékelt: a rotyogó bográcsból csak egy vörös taréj látszott ki. A franciák válasza: amikor áthúzták a fejük felett a méretes zöld-fehér-piros lobogót, afelől érdeklődtek: hát ti kik vagytok, magyarok…?

Néhány percig az a kisfiú is tudatzavarban volt, aki 9-es francia dresszben olasz zászlót lobogtatva csalt mosolyt a Coubertinplatzot megszállókra: „Allez, Italia, Allez, Italia!” – keverte a szezont a fazonnal. A szintén gall mezt húzó édesapja igyekezett jó útra téríteni a gyereket: „Allez, les Bleus, Allez, les Bleus!” – rágta a szájába a helyes változatot. A srác azonban hajthatatlannak tűnt: „Allez, Italia, Allez, Italia!” – nevettette meg a népet. A „tűnt” azonban nem véletlenül került bele az előző mondatba: amint a papa előhúzta táskájából a gyümölcsös rágót, hősünk már váltott is: „Allez, les Bleus, Allez, les Bleus!” Az olasz zászlót azért csak lóbálta tovább…

A sors néha kegyetlen, de a foci varázslatos

A háromórás, a világbajnoki döntőt felvezető sétáról még hosszasan, oldalakat megtöltve lehetne mesélni. Például arról, hogy az olasz pizzériát franciák lepték el, és vigyorogva közölték a felszolgálóval: az ő boruk jobb. Vagy arról, hogy a francia tulajdonban lévő fagylaltozóban, francia szerelésben rohangászó pultoslányok hiába ajánlották a csokit és a joghurtos barackot, az itáliai vendégek a pisztácia, vanília, eper kombinációra voksoltak, tudniillik a zöld, fehér és piros színű gombócok alkotják a „világbajnok” fagyit. Esetleg arról: Párizsból úgy száguldott Berlinig egy autó, hogy a motorháztetőt egy Zinedine Zidane-poszter borította be, sofőrje pedig – miután végre kiszállhatott a gépjárműből – már ki is feszítette a „Merci, Zizou!” lepedőt. Netán arról, hogy erre a tornára a hajléktalan is jó szívvel emlékszik majd: a létesítményt övező utcákon heverő üres üvegeket és alumíniumdobozokat összegyűjtve már sietett is a visszaváltóhoz, hogy gazdag emberként tolja haza az üres bevásárlókocsit (két hete Nürnbergben egy férfi hatszázezer forintnyi pénzt szedett össze a betétdíjakból).

Oldalak helyett csak egy bekezdés még.

A Coubertinplatz vendéglőjének árnyékos sarkában vettük észre azt a két fiatalembert, akik rádöbbentettek bennünket: az élet kegyetlen, ugyanakkor szép – részben a futballnak köszönhetően. Egyikőjük ugyanis kiskanállal etette a barátját, aki tolókocsijában oldalra hajolva tudta csak elfogadni az ételt.

Aztán elindultak a stadion felé; ahogy gurult a kocsi, a gyenge szél meglobogtatta a szélére kötött, a 18. labdarúgó-világbajnokság döntőjére gyártott sálat.
Ilyen este csak egy van. ---- Az egyik német kereskedelmi televízió játékra invitálta vasárnap (is) a járókelőket Berlinben. Egy hat méter magas falat hálóval körülvéve várta a jelentkezőket, a fal alján és a legtetején két, labdányi lyuk hívogatta a célba rúgókat. Aki a hat méter magasan lévő körbe betalált, jegyet is kaphatott a döntőre – bátran ígérhetett a cég, oda senki nem talált be. Alulra többen – akiknek némi labdaérzékük van –, mindenesetre hangulatos hely volt az a sarok a berlini sétálóutcán.
Közben eszünkbe jutott: itt a tévé rúgófalat épít a futballkedvelőknek, nálunk a hasonló cég a világbajnokság közvetítése közben éppen megszakítja kapcsolatát ezzel a sportággal.

Bizony, így állunk, a futball kereskedelmi szerepe is lehet változatos: kinek a rúgás, kinek a kirúgás jut. ---- A FIFA-elnök kritikája
A FIFA elnöke, Joseph Blatter – aki a Német Becsületrend Nagykeresztjét kapta meg – a német Der Spiegel magazinnak adott interjújában kijelentette, hogy az idei világbajnokság negatív tapasztalatai után a testület a következő négy évben negyvenmillió dollárt fog költeni a játékvezetők megfelelő felkészítésére.

Afrika már készen áll
Afrika készen áll, Afrika ideje közeleg, Afrika hív.
Ezzel a mottóval üzent a labdarúgóvilágnak a 2010-es torna rendező országa, Dél-Afrika elnöke, Thabo Mbeki. A mondat értelmezhető úgy is, hogy a vb megszervezésének – az aggodalmakkal ellentétben – nem lesz semmilyen akadálya.