Félelem az afrikai szívekben

1990. július 1., Nápoly. 55 ezer néző figyeli, ki jut a világbajnokság elődöntőjébe, a legjobb négy közé. A futball őshazájának tekintett, immár több mint évszázados labdarúgómúlttal büszkélkedő Anglia, vagy Kamerun.
A „Szelídíthetetlen Oroszlánok”, vagy a „Brit Oroszlánok”.

Az angolok vezettek David Platt góljával, de a szünet után Kunde és Ekeke találatával fordítottak az afrikaiak, Gary Lineker 83. percben lőtt egyenlítő, egyben hosszabbítást jelentő gólja nagy szégyentől mentette meg az angol futballcsapatot. Lineker a 105. percben végül a győztes gólt is megszerezte, de nagyon megizzasztották a világ egyik meghatározó gárdáját az akkor talán még teljesen ismeretlennek mondható kameruniak. Ami azért nem volt teljesen meglepetés, hiszen a vb nyitó mérkőzésén éppen Kamerun győzte le a világbajnoki címet védő Argentínát, így az angolok körülbelül úgy ünnepelték a sikert, mintha Brazíliát győzték volna le.

„A futball immár végérvényesen megváltozott. Itt van Afrika, és egyre nagyobb szeletet hasít majd ki magának a futballtortából, Európa és Dél-Amerika hegemóniájának, még ha most nyertünk is, vége” – mondta tizenhat éve Sir Bobby Robson, az angol edzőfejedelem.

Nem csupán egzotikus csapatokról van szó

A Sir tévedett, a fekete kontinens nem tudott igazi áttörést elérni.
Miért nem?
Az jókora előrelépés, hogy ez a kontinens immár öt csapatot küld a világbajnokságra. Még 1982-ben jutott egyről a kettőre Afrika, legalábbis a delegáltak számát tekintve. Spanyolországban Algéria a későbbi döntős NSZK-t megverve, Kamerun (már akkor is) a későbbi világbajnok Olaszország elleni döntetlennel jelezte, kezdenek arrafelé is megtanulni futballozni – más helyeken akkor kezdték elfeledni, hogyan is kell ezt a sportot űzni… 1986-ban Marokkó továbbjutott a csoportjából, 1990-ről már beszéltünk, Kamerun mellett Egyiptom volt résztvevő, és főképp a nyugat-afrikaiak eredményei révén jutott a kontinens három vb-helyhez. 1994-ben, az Egyesült Államokban Nigéria, Marokkó és Kamerun léphetett pályára, Nigéria a vb-döntős olaszok ellen csak hosszabbításban vérzett el. 1998-ban, Franciaországba már öten jutottak el (Dél-Afrika, Kamerun, Marokkó, Nigéria, Tunézia), 2002-ben az ötből négyen ugyanazok maradtak, csak Marokkó helyett Szenegál kvalifikálta magát, és azonmód a nyolc közé jutott. Most pedig Tunézia mellett Elefántcsontpart, Ghána, Togo és Angola volt itt, visszhangos sikerek nélkül.

A mezítlábas focizás miatt nincs nagy lövés

Miért nem sikerült az igazi áttörés, immár öt csapattal sem?
Lapunk helyszíni beszámolói, értékelései egybecsengenek a FIFA hivatalos szakmai analízisével: az afrikaiak mezőnyben mutatott futballja üde színfolt, de a kapu előtt teljesen hatástalanok. Az NS szakértője, Csank János például egy ízben úgy értékelt, hogy Elefántcsontpart gyorsabban megy át a középpályán támadásszervezés közben, mint Brazília, mégsem gólerős a játéka.

Miért?
Két oka van ennek.
Figyelemre méltó volt például a volt kameruni szövetségi kapitány, a német Winfried „Winnie” Schäfer nyilatkozata. A témában nagy tapasztalatú tréner elmondta: a gyerekekben sokszor a körülmények miatt rögzülnek rosszul technikai elemek. A szegénység miatt a legtöbb fiatal mezítláb játszik, emiatt pedig ösztönösen csak belsővel passzol, rüszttel, erőből ritkán rúg – a fájdalom miatt. Másfelől: általában kapuk sincsenek, illetve két kő a kapufa, így a futballhálót hírből sem ismerik. Aki gyerekként játszott háló nélküli kapukra, az tudja, a futball egyfajta varázsa hiányzik emiatt, míg a gyakorlatiasabb gond az, hogy ha gól születik, akkor messze száll a labda, el kell menni érte. Ezért is kerülik ösztönösen a srácok az erős lövéseket. Winnie Schäfer szerint rengeteg a tehetséges, ám rossz lábtartású játékos a fekete kontinensen. Sokszor előfordul, hogy a kapufát jelző köveket a gyér növényzet elé teszik, hogy legyen, ami megfogja a labdát. Csakhogy, mesélte Winnie Schäfer, a játékosaitól hallotta, nem tudható, nincs-e a növények között kígyó, skorpió, vagy valami más veszélyes állat – elhihetjük, hogy senki sem megy szívesen a meszszire repülő labdáért. Csoda-e, ha a gyerekek alapvetően óvakodnak a nagy lövésektől? Ezért inkább passzolnak, viszik a labdát, az összjátékot erőltetik, s mint az amerikai futballban, a gólvonal mögé cipelnék a labdát lövés helyett.



A pénzért feláldozzák az egészségüket

A másik ok: a pénz. Szakértők szerint a szövetségeknek a FIFA által juttatott, illetve az idők során egyre nagyobb összegekért eladott sztárjátékosok után a kontinensre befolyó pénzeket sajnos sok esetben nem a körülmények fejlesztésére fordítják, inkább a tűz közelében lévők zsebébe vándorol.
A vb előtt a togói küldöttséget szétziláló pénzügyi vita szinte minden csapatnál előfordulhatott volna, a szövetségek anyagi helyzete átláthatatlan, a legtöbb futballista – főleg, ha nem sikerült még Európába szerződnie – kiszolgáltatott, nincsenek meg a megfelelő jogi fórumok ahhoz, hogy az igazáért, a jussáért harcoló valahonnan segítséget kapjon.

És ha fizetnek?
Sajnos, az sem mindig jó.
Winnie Schäfer szerint a rettenetes nyomorból érkező játékosok nem felejtik el, honnan emelkedtek ki. Nagyon megbecsülik, hogy maguknak és családjuknak emberhez méltó, a sztárok esetében sohasem álmodott fejedelmi életkörülményeket biztosíthatnak – a futballtehetségüknek köszönhetően. Emiatt akkor is kötelességüknek érzik, hogy megszakadjanak, harcoljanak, amikor a tét kisebb. Akkor különösen erős a bizonyítási vágy, ha egy afrikai a hazájában kap tisztességes járandóságot, és eszébe sem jut, hogy kisebb sérülés, vagy fáradtság miatt pihenőt kérjen, úgy érzi, nem teheti meg ezt, ha a sors megajándékozta őt a futballal.

És lehet, néhány éve a kameruni Marc-Vivien Foé is érezte, talán nem teljesen egészséges, pihenni kellene a Konföderációs Kupa meccse helyett, de ők másképp szocializálódtak: megfizetnek, jó dolgom van, muszáj játszani, az a kis szúrás majd elmúlik…
És Marc-Vivien Foé holtan rogyott össze a kezdőkörben – a túlzott megfelelni vágyás, valamiféle tartozás törlesztésének kényszere az életébe került.