Könnyen jutottak a csúcsra

„Az olimpia? Az más volt. Torinóban tényleg a világ legjobb hokisai játszottak, ott nyerni fantasztikus érzést jelentett mindannyiunknak, itt, Rigában viszont bebizonyítottuk, hogy van olyan – nevezzük így – második generációnk, amely ugyancsak a legjobb tud lenni, s ezt a sikert még az sem tompítja, hogy a nagy sztárok közül ezúttal néhányan hiányoztak.”
Így kell ezt.

Bengt-Ake Gustafsson, a svéd válogatott szövetségi kapitánya a vasárnap esti világbajnoki döntő utáni sajtótájékoztatón elhangzott provokatív kérdésre („Ebben a mezőnyben mennyit ér ez a világbajnoki arany?”) válaszolt, egyszersmind helyére téve a dolgokat.
Profi volt.

Akár a csapata, amely a jégen gyakorlatilag pillanatnyi esélyt sem adott a nem kis szerencsével fináléba jutó cseheknek, akik talán minden idők egyik leggyengébb vb-döntős produkciójával rukkoltak elő. Persze bármikor ki lehet kapni 4–0-ra, (a kanadaiak a finnekkel szembeni bronzmeccset például 5–0-ra bukták el…), de arra az ötlettelen, erőtlen, vérszegény játékra, amelyet Alois Hadamczik játékosai nyújtottak, nem lehet magyarázat. Legalábbis a szövetségi kapitány nem talált: „Képtelen vagyok bármi okosat mondani, csak azt, hogy gratulálok a svédeknek, megérdemelten lettek világbajnokok” – mondta, még szomorúan hozzátett valami olyasmit, hogy mint mindenki, ők is nyerni akartak, de ez ugyebár csak egy csapatnak sikerülhet, majd lehorgasztott fejjel várta a nemzetközi sajtó kérdéseit. Ám szerencséjére megkegyelmeztek neki, mindenki a győztesekre, a hősökre volt kíváncsi, így maximum majd odahaza kell megmagyaráznia, miként fordulhatott elő, hogy a csapata a világbajnoki döntőben – írd és mondd – mindössze 15 alkalommal lőtt kapura, hétszer az első, négyszer-négyszer a második és a harmadik harmadban.

De hogy ne csak a csehek bűnhődjenek ezért a pocsék fináléért: a mentségükre szóljon, ők azért csak eljutottak odáig, a velük szemben a negyeddöntőben alulmaradó oroszok és az elődöntőben elbukó finnek kritikája is egyben – ők erőlködve, kínkeservesen sem tudták elérni azt, amit a svédek könnyedén megtettek…

S hogy mit nyertek ezzel a könnyedséggel?
Történetük nyolcadik vb-aranyát, amellyel egyazon évben lettek olimpiai és világbajnokok – erre korábban soha, egyetlen csapat sem volt képes –, ezenkívül övék lett a legjobb kapusnak (Johan Holmqvist), a legjobb védőnek és egyben a legértékesebb játékosnak (Niklas Kronwall) járó különdíj. Ebbe a parádés sorozatba csak Sidney Crosby, a kanadai „csodagyerek” – 19 esztendősen, újoncként 102 ponttal (39 gól, 63 gólpassz) zárta pályafutása első NHL-idényét – tudott „belerondítani”, aki a pontkirályi cím mellé (8 gól, 8 gólpassz, 16 pont) elvitte a legjobb csatárnak járó trófeát, de a skandinávok valószínűleg ezt bánják a legkevésbé.

Hogy miért?
Tekintve, hogy Svédországban körülbelül olyan fontos a hokicsapat mindenkori szereplése, mint mondjuk Kínában az asztaliteniszezőké vagy nálunk a vízilabdázóké, az elmúlt hónapok történéseinek tükrében ezt az apróságot minden bizonnyal elnézik nekik.
Abban a magasságban, ahová most kerültek, ez tényleg nem számít…