Egy ágyúgolyó célba ért

A történelem több tételben megidéztetett ezen a szerdai estén Londonban. Az 1913-ban átadott Highbury utolsó alkalommal szolgált az „ágyúsok” otthonául európai kupameccsen, a hasonló siker közelébe korábban nem jutó kis Villarreal, a „sárga tengeralattjáró” történelmi merülésre készült, és hát már-már történelmi léptékben kellett gondolkodnunk ahhoz, hogy megoldásra jussunk: mikor kapott utoljára gólt az Arsenal a Bajnokok Ligájában.

A kezdéskor 739 percet mutatott góltaxaméter, amiből máris következett az első izgalmas kérdés: vajon elegendő-e egy hivatalban lévő aranycipős (Diego Forlán), valamint egy kapura is veszélyes játékmester (Juan Román Riquelme) jelenléte ahhoz, hogy a sorozat megtörjön? Nos, bár a törött orrát kúráló Sol Campbell személyében a legrutinosabb ember hiányzott a hazai védelemből, az első húsz percben a valahonnan a játéktérre tévedő mókus járt a legközelebb ahhoz, hogy a kapuig jusson. A szigorú vezér hiánya később is legfeljebb egy-egy könnyelmű hátragurításkor, rossz helyezkedéskor volt érezhető – a fiatalok hibáiból mindazonáltal nem lett nagy galiba.

A tetőtől talpig sárgában virító spanyolok, ha helyzeteket nem is tudtak kialakítani, fontos munkát végeztek elöl: feladatuk nyilvánvalóan az volt, hogy labdavesztés esetén rögvest letámadják a védőket és középpályásokat, lehetetlenné téve az Arsenal-csatárok, elsősorban Thierry Henry azonnali indítását. Ez többnyire sikerült is, a sokszor megcsodált villámgyors londoni kontrákból alig-alig láttunk egyet-kettőt. Ez már csak azért is fontos volt a vendégeknek, mert eltiltás, illetve sérülés miatt a kapuban (Mariano Barbosa) és a védelem tengelyében (César Arzo), azaz kényes posztokon változtatniuk kellett az Inter-verő tizenegyen.

Egyik kedvenc fegyverétől tehát megfosztották az Arsenalt, be kellett vetni a másikat, a latinos erőkre (Henry, Robert Pires, Cesc Fabregas) épülő rövid paszszos adogatást. Mint mindig, a bal oldalon, legfeljebb középen. Természetesen beszállt Fredrik Ljungberg, szívesen áthúzódott ide Alekszandr Hleb, és az egész este „előre tekintő” védők képviseletében Mathieu Flamini is rendre felfutott. Akkora nyomás nehezedett a vendégek védelmének jobb oldalára, hogy az Arsenal mondhatni törvényszerűen találta meg a rést nem sokkal a szünet előtt – nem mellesleg Henry sokoldalúságának, kulcsfontosságú kiugratásának köszönhetően.

A második félidőre elvben megteremtődött annak lehetősége, hogy az Arsenal élhessen az ellencsapásokkal, ezt sejtette az ellenoldali hadvezér, Manuel Pellegrini első cseréje is (csatárt csatárra). Ekkor már az volt a fő kérdés, hogy a Londonban is mélyen tisztelt Villarreal-középpálya képes lesz-e nyomatékosítani a gólszerzési szándékot, illetve eközben nem hanyagolja-e el fontos szűrő feladát. Mivel a sárgák elvétve sem jutottak el Jens Lehmann kapujáig (oh, ha Pellegrini nevezhette volna az első félidőben megcsodált mókust…!), Riquelméék játékszervezési produkcióját átütőnek semmiképpen sem ítélhetjük. Arséne Wenger, az Arsenal menedzsere is elenyészőnek ítélhette az ellenfél támadójátékában rejtező veszélyt, a két holland hajrábeli beküldésével egyértelműen a második gól megszerzésére ösztökélte embereit. Azonban az élet – no meg a védekezésben elismerésre méltó teljesítményt nyújtó Villarreal – úgy akarta, hogy ezen az estén, a szemerkélő eső miatt csúszóssá vált pályán azért neki se sikerüljön minden.

Helyzetből tehát nem volt sok, ám az eredmény híven tükrözi, hogy azon a kevésen milyen arányban osztoztak meg a felek. És ha már történelemmel kezdtük, fejezzük is be egy „múltbeli tapasztalattal”: a hazai 1–0 legalábbis nem rossz ómen egy efféle kétfelvonásos párviadal félidejében.

---- P ---- &