Még ha a közvélemény számára minden idők legvaskosabb – s gyorsan tegyük hozzá: legkellemesebb – magyar olimpiai meglepetése is Huszár Erika negyedik helyezése a rövid pályás gyorskorcsolyázók 1500 méteres versenyében, a bennfentesek számára mégsem akkora szenzáció a 22 éves jászberényi lány pontszerzése.
MTI
Huszár Erika (jobbra) negyedik helyezése az olimpiák történetének egyik legkellemesebb meglepetése
MTI
Huszár Erika (jobbra) negyedik helyezése az olimpiák történetének egyik legkellemesebb meglepetése
Ő maga az első hat közé kerülésről álmodozott, mielőtt kiutazott volna a torinói játékokra – más kérdés, hogy nem a leghosszabb, hanem a legrövidebb távon. – Mivel az összetett Világkupában a hatodik, ötszáz méteren pedig a nyolcadik helyen álltam az olimpia előtt, nem tartottam magam esélytelennek. Egy kört mindenképpen szerettem volna előrehaladni, a titkos álmom pedig a pontszerzés volt, ami a kisdöntő első-második helyét jelentette. A nagydöntő lehetősége talán csak a tudatalattimban mocorgott – idézte fel már a vasárnapi nagybevásárlás után az előzetes várakozásait az utolsó két és fél évtized legeredményesebb magyar téli olimpikonja.
– Maradjunk a realitásoknál az álmok helyett: mennyit költött a torinói belvárosban, a Vittorio Venetón az ötkarikás portékákat kínáló Olympic Superstore-ban? – Egy vagyont, de azért ne higygye, hogy előre elvertem a negyedik helyért járó jutalmamat. Amellyel kapcsolatban hadd jegyezzem meg – meglehet, azt hiszik, füllentek –, nem is tudtam, hogy van ilyen. Annyira nem érdekelt a pénz, annyira a sportolás öröméért korcsolyázom, hogy az egyik újságírótól tudtam meg a célba érkezésem után: a negyedik hely nemcsak erkölcsi, hanem anyagi elismerést is jelent. Visszatérve a bevásárlásra. Nagy a család, négyen vagyunk testvérek, s persze a szülők, nagyszülők… Csak az fájt, hogy a szüleim tizennyolcadikán, a negyedik helyezésem elérése után hazautaztak, s az utolsó kilenc napot lényegében egyedül kellett eltöltenem Torinóban. Rossz volt…
– Nem alakított ki baráti kapcsolat a versenyzőtársaival? – Darázs Rózsával és Péterrel jóban vagyunk, Knoch Viktor is aranyos srác, de ő még – hogy is mondjam… – kisfiú, a maga tizenhat évével. Meg aztán a két srác állandóan a számítógép előtt ült, el sem lehetett őket rángatni onnan. A vasárnap nagy ajándéka az volt számomra, hogy Sebestyén Julival és Pavuk Vikivel mentem be a városba, s nagyszerű embereket ismertem meg bennük. Lám, az olimpia ilyesmire is jó…
– Kinek köszönheti a legtöbbet, amikor számba veszi magában a siker „szülőit”? – Természetesen a családomnak, de rögtön utánuk az edzőmnek, Bánhidy Ákosnak, aki sajnos nem lehetett ott velem Torinóban. Egy sportoló életében sok-sok hullámvölgy, mélypont adódik, Ákos volt az, aki mindig kirángatott ezekből. Meglehetősen érzékeny ember vagyok, mint korábban említettem, az internetes fórumozók lekicsinylő véleménye is nagyon lesújtott. Tudniillik az, hogy mi, a rövid pályás gyorskorcsolyázók a szerencsének és a bíróknak köszönhettük a sikereinket…
– Azért a vasárnap tartogatott még egy meglepetést a csapattársai megismerésén kívül is… – No igen, meg sem fordult a fejemben, hogy én vihetem a magyar zászlót a záróünnepségen. Nos, mindez csak betetőzte a torinói szép napokat. Különben ez a tél amúgy is jól alakult. Az egyetemen megvan a félévem, mit akarhatnék még?
– Mit tanul? – A testnevelésin a rekreációs sportmenedzseri szakra járok, most végzem levelezőn a harmadik évet.
– És? A szakmában akar majd dolgozni? – Mindenképpen, csak még azt nem tudom, hogy mit.
– Egyébként mennyire könynyű a rövid pályás gyorskorcsolyázók élete Magyarországon? Milyenek az edzéslehetőségek? – Budapesten nem rosszak, van egy igen jó fedett pálya a Puskás Ferenc Stadion területén. Vidéken azonban annál rosszabbak, azért is kellett a fővárosba költöznöm. Nyaranta lehet gyorsasági görkorcsolyázni, az kiváló kiegészítő sportág. Amúgy szinte illegalitásban élünk, azaz éltünk – eddig. Hallom, most megoldják majd a kiutaztatásunkat a minneapolisi világbajnokságra is, és abban is bízom, hogy a mi jó eredményeink jó példát jelentenek a fiatalabbaknak. Talán olyan nemzeti sport lehet a short trackből nálunk is, mint amilyen Koreában vagy Kínában lett.
– Nyugtasson meg: a vancouveri olimpián újra láthatjuk? – Ha kivívom az indulás jogát, akkor természetesen. Huszonhat éves leszek, a legjobb korban, különben is, ha eddig nem lett volna kedvem a versenyzéshez – persze nagyon is volt –, akkor most megjött volna. De addig még ott van március végén a minneapolisi vb, ott szeretném bebizonyítani, hogy a torinói eredményem nem a véletlen műve volt. ---- E ---- &