Egy igazán különleges ember

Tehát ott tartottunk, hogy José Mourinhót a Benficától Joáo Vale e Azevedo hívta, és gyorsan világossá tette: a klubnak nincs pénze, tehát fiatal, feltörekvő, portugál (más szóval: olcsó) játékosokból kell csapatot építenie a fiatal, feltörekvő (más szóval: olcsó) edzőnek. Nem beszélve arról, hogy a szerződés egyelőre csak hat hónapra szólna, ugyanis küszöbön áll az elnökválasztás, amelyet viszont Vale e Azevedo biztosan megnyer. És akkor jön majd a kétéves hosszabbítás.

Csakhogy homokszem került a gépezetbe, a "sociók" Manuel Vilarinhót érdemesebbnek találták a posztra, s az új presidente az egykori legendás Benfica-játékost, Tonit tette meg edzőnek. Azaz csak akarta, mert Mourinho nem volt hajlandó venni a kalapját, a Benficának pedig nem volt pénze rá, hogy kifizesse a hat hónapra járó bért. Így hát Mourinho maradt, s a kilencedik fordulóban a Benfica 3–0-ra legyőzte a városi riválist, a Sportingot! A diadal után az edzői szobában Mourinho éppen Matildével beszélt telefonon, amikor benyitott Vilarinho, hogy gratuláljon. Mourinho a kezével intett neki – mintha egy legyet hessegetne el –, hogy húzzon el, most nem ér rá. Az elnök érthetően megharagudott, s a győzelem másnapján – arra hivatkozva, hogy az edzőnek rossz a kapcsolata a sajtóval, és mert a szponzorok sem szeretik – felmondott neki.

Egy aranyhal a cápák között

Már majdnem karácsony volt, s Mourinho április közepéig otthon gyűjtötte az erőt Setúbalban. Akkor Leiriából jött egy telefonhívás, az Uniáótól. Az edző 2001 nyarán vette át a csapatot, amely az ötödik helyen fejezte be az előző idényt, és karácsonykor már negyedik volt, amikor megint felgyorsultak az események. A Benficától menesztették Tonit, s megpróbálták visszacsalogatni Mourinhót, de ő nemet mondott, mert két segítője, Baltemar Brito és Rui Faria számára nem volt hely.

És akkor megérkezett Portóból a visszautasíthatatlan ajánlat. Jorge Nuno Pinto da Costa elnök, aki hónapokkal azelőtt megígérte neki, hogy felhívja, ha eljött az ideje, jelentkezett. Octávio Machado edzőt kirúgta, és tárt karokkal várta Mourinhót.

2002 januárjában hősünk Portóba érkezett. Az utóbbi három évtized leggyengébb játékosállománya várta… Mourinho azonban a szűzbeszédében kijelentette: "Jövőre bajnokok leszünk!", és szorgos építkezésbe kezdett. Az idény hátralévő hónapjaiban szerződtette Maniche-t, Nuno Valentét, Paulo Ferreirát, a brazil Derleit, s átalakította a csapat harcmodorát, bevezette a később oly sikeressé váló 4–4–2-t. Deco személyében megvolt az invenciózus játékmester, s az idényt a harmadik helyen zárta a csapat! A 2002–2003-as szezon maga volt a diadalmenet. Bajnoki cím, Portugál Kupa és UEFA-kupa, a döntőben a Celtic legyőzésével. A rákövetkező szezonban pedig várt rájuk a szakma csúcsa: a Bajnokok Ligája.

És ekkor Mourinho elkövette élete legnagyobb tévedését. Amikor megkérdezték tőle, mit vár a csapattól a BL-ben, így felelt: "Szerezhetünk egy-két meglepetést, de nem hinném, hogy meg tudnánk nyerni a sorozatot. A Bajnokok Ligája-cím csak a cápáknak, azoknak a kluboknak érhető el, amelyek egyetlen játékosra akár harminc-negyven millió eurót is tudnak költeni."

Drámai BL-meccs a Manchester ellen

Ma már nem tudni, mindez csak jól sikerült pszichológiai trükk volt-e, hogy levegye a felelősséget a játékosai válláról, vagy tényleg így gondolta.
Először is visszautasította az ajánlatokat, pedig portói fizetése megháromszorozódásáról volt szó: a PSG-től és néhány középszerű olasz klubtól hívták. Aztán beindult a taposómalom: a Porto a Real Madriddal, a Partizan Beograddal és az Olympique Marseille-jel került egyazon csoportba. Innen a Real mögött másodikként sikerült a továbbjutás, hogy aztán a kieséses szakasz első körében a Manchester United várjon a csapatra. Otthon 0–1-ről sikerült a fordítás Benni McCarthy két góljával, de a viszszavágón mindenki az angol csapatot tartotta esélyesnek.
Paul Scholes gyorsan be is rúgta az MU továbbjutását jelentő gólt, sőt később szerzett még egy szabályos találatot, de azt les miatt – tévesen – nem ítélték meg.

"A Porto soha az életben nem jött volna vissza nulla kettőről…", emlékezett erre a meccsre Sir Bobby Robson.
De 0–1-ről igen! A 91. percben Costinha bekotorta a Deco szabadrúgása után Tim Howard által kiütött labdát, s a Porto bent volt a negyeddöntőben!
"Kilencven perc után kiestünk, de kilencvenegy után továbbjutottunk", összegzett Mourinho.
A nyolc között a Lyont már elgázolta a Porto, majd az elődöntőben a Deportivo ellen odahaza csak gól nélküli döntetlenre futotta. Ám a visszavágón Derlei tizenegyesgóljával győztek a portugálok, és 17 év után ott voltak a gelsenkircheni döntőben.

Ahol a Monaco – egy másik "törpe" – semmilyen ellenállást nem tudott kifejteni, Carlos Alberto, Alenyicsev és Deco góljaival 3-0-ra győzött a Porto. Sikerült megvédenie a bajnoki címet is, és bár a Portugál Kupa döntőjében a Benfica 2–1-re legyőzte, a Porto és Mourinho a csúcsra ért.
A győzelmi sajtóértekezleten Mourinho bejelentette: ez volt az utolsó mérkőzése a Porto élén, Londonba szerződik, a Chelsea FC-hez. Ahogy negyedszázaddal korábban a legendás banda, a The Clash írta és játszotta: London calling, azaz London hív…

Történelmi válasz az angol újságíróknak

Az új Chelsea-menedzser azon nyomban elrepült az angol fővárosba, hogy egyrészt találkozzon munkaadóival, másrészt a sajtóval is. Az újságírók első kérdése az volt: miért olyan biztos benne, hogy sikert arat egy olyan klubnál, amely legutóbb nyolc évvel az ő megszületése előtt nyert bajnoki címet? (1955-ben – a szerző)

José Mourinho válasza bevonult a történelembe: "Mert remek játékosaink vannak, és – elnézést, ha esetleg arrogánsnak, önteltnek tűnnék – egy remek menedzserünk. Kérem, ne higgyék, hogy nagyképű vagyok, mert ez nem is lenne igaz. Azt hiszem, különleges egyén vagyok – egy igazi bajnok."
Mourinho mondata – I'm a special one – szállóigévé lett.
Főleg, mert igaz is volt…