Nem csupán kacagás a csatár élete

A taxi ijesztő sebességgel kanyarog a kertvárosi utakon. Persze lehet, hogy csak a kontinensről érkezett, a bal oldali közlekedést megszokni képtelen utasnak tűnhet gyorsnak a tempó. A sofőr ugyanis magabiztosan uralja a Volkswagent, amely csöppet sem hasonlított a hagyományos, fekete, lekerekített farú angol taxikhoz. A vezető érdeklődve hallgatja az utasai számára érthetetlen beszédét, aztán egy bátortalan "Lengyelek?" kérdéssel próbál eligazodni a nyelvi dzsungelben. Amikor azonban kiderül, hogy magyar vendégeket sodort az útjába a sors, neki is beszélhetnékje támad, és mesélni kezd az életéről. Kiderül, hogy még a jugoszláviai polgárháború kirobbanása előtt menekült el Koszovóból (ekként koszovóinak mondja magát, érezhető nehezteléssel utasítva vissza az albán jelzőt), és erőt próbáló éveket élt meg, mire az Egyesült Királyság útlevelét átvehette. "Angliáról sokaknak illúziói vannak, pedig itt is roppant kemény az élet" - teszi hozzá nagy sóhajtással, de közben a kocsi megérkezik London Beckenham negyedében a Waterside lakóparkhoz.

Nagyobb a biztonság, mint a Westminsternél

A területet fal veszi körül, behajtani csak úgy lehet, hogy a hátsó ülésen gubbasztó utas lelkesen integetni kezd a sorompónál posztoló biztonsági őrnek. "Most már megismernek, de nem mindig volt ez így, eleinte előfordult, hogy engem sem akartak beengedni" - mondja Torghelle Sándor, merthogy kalauzunk és házigazdánk a nyáron a Crystal Palace-hoz szerződött válogatott csatár. Hiába, jópofáskodhatnánk, ez nem a brit alsóház, amelynek üléstermébe éppen Angliába érkezésünk napján tört be nyolc tiltakozó. A ház történetében hasonló skandallum több mint négyszáz éve nem történt, s aki elsétál a Westminster tankcsapdáknak is beillő betontömbökkel körülbástyázott, rendőrök hadával védett épületéhez, nem is igen érti, miként roboghattak be ebben a terrorveszéllyel hiszterizált országban a civil tüntetők - egyikük mellesleg a popsztár, Bryan Ferry 21 éves fia, Otis volt - az ülésező képviselők közé… ---- Az út az angol élvonal újoncának New Beckenham-i edzőpályája és a magyar futballista új otthona között nem túlságosan hosszú, de mivel közben útba ejtjük Király Gábor lakását is, rendesen ketyeg a taxióra. Pontosabban csak sejtjük, hogy ketyeg, mert a kocsi elejébe felszerelt masináról leolvashatatlan, hol is tart éppen a tarifa. Az út végén sofőrünk különböző billentyűket kezd nyomogatni, majd kiböki a végeredményt: "Harminc font." A módszer hamisítatlanul idézi fel a dél-európai fuvarozási szokásokat…
Emberünk azért annyit még megjegyez a Torghelle-otthon láttán, hogy "…ez igen, de ilyesfajta szállásra errefelé azért csak a futballistáknak futja". A hangjából azonban inkább csöppnyi keserűség, semmint irigység cseng, ezért nem nyitunk szociológiai vitát, inkább megszemléljük a lakóparkot. Az épületek - például a Király-családnak a tradicionális angol építészet jellegzetességeit felvillantó otthonához képest - arctalannak mondhatók; egymáshoz ragasztott társasházak sora alkotja a tömböt. Ami viszont igazán szemet gyönyörködtető, az a házak túloldalán csillogó apró tó, amelyre Torghelle Sándor lakásának erkélyéről is rá lehet látni. A párjával az Angliába érkezést követően rövid ideig egy hotelben megszálló csatár nem sokat vacakolt a lakásválasztással, elsőre beleszeretett a négyszobás, 120 négyzetméteres otthonba, amelynek gazdája egyébként az egyik klubtársa, Shaun Derry. Az új lakót azonban nemigen ismerik még a szomszédok, ami azonban nem is csoda, hiszen Torghelle Sándor ideje java részét a Crystal Palace edzőközpontjában tölti. Ha meg marad egy kis ideje, kedve és energiája, a környék lakásbútorboltjait járja, hogy mielőbb sikerüljön végleg berendeznie a lakást. Kocsi híján a mozgás egyelőre kissé körülményes - a tömegközlekedéssel több mint egy óra alatt elérhető londoni belváros feltérképezése ezért ez idáig ki is maradt az ifjú pár programjából.
Torghelle Sándor persze nem elsősorban a Trafalgar tér környékén, sokkal inkább a Selhurst Parkban szeretne otthonosan mozogni, bár a Crystal Palace arénájába ő is csak meccsnapokon jut el. Aki csodapalotának gondolná a stadiont, némiképp csalatkoznia kell: az 1924-ben átadott létesítmény a sorozatos korszerűsítések ellenére kopottas hangulatot áraszt, a hajópadlós főlelátó például a hajdani Fradi-pálya miliőjét idézi meg. Talán a beépített anyagok gyúlékonyságával is magyarázható, hogy a reklámtáblák nézőtér felőli hátoldalán méretes felirat figyelmezteti a drukkereket: "Tilos a dohányzás!"
A tiltást a lelátón komolyan is veszik.
Amikor a Crystal Palace-Manchester City meccs második félidejében egy, az eredmény alakulása miatt bosszús hazai drukker sutyiban cigarettázással próbálja csillapítani idegességét, az egyik "steward" feliratú sárga esőkabátban pompázó rendező azonnal rendre utasítja a renitenst. Hogy tíz sorral lejjebb ácsorogva, háttal a bagózónak miként vette észre a hamvadó cigaretta parázslását, megfejthetetlen rejtély… Persze a szigor azért itt is viszonylagos, hiszen a szektorba felvezető lépcsőházban már senki sem zargatja a dohányosokat, akik így két legyet ütnek egy csapásra, hiszen a bejárati vasajtót nyitva "felejtve" a meccset is nézhetik a pöfékelés közben. Meg aztán azt az intést sem veszik igazán komolyan a nézők, amely szintén a reklámtábla hátoldalán virít, és ekképpen szól: "Bármely személy, aki ocsmány vagy gyalázkodó szavakat használ, énekel vagy rasszista kifejezésekkel becsmérel másokat, kitiltatik a stadionból, és a pénzét nem kapja vissza."

Hiába a tiltás, röpködnek a gyalázkodó szavak

A játékvezető ugyanis - hiába hordozták körbe a játéktéren a találkozó kezdete előtt a FIFA sportszerűségi napja alkalmából a nemzetközi szövetség fair play-zászlaját - éppúgy megkapja a magáét, mint a világ bármely stadionjában, és nem kímélik a City csillagát, Nicolas Anelkát sem. Igaz, a francia csatár meg is dolgozik azért, hogy a 25 052 néző közül a Crystalért rajongók hevesen átkozzák - két góljával tudniillik főszerepet vállal a Manchester 2-1-es győzelmében. S akár Torghelle Sándor (akinek pályafutásában mérföldkő ez a meccs, hiszen először lehet tagja a Palace kezdő tizenegyének hazai környezetben) is reflektorfénybe kerülhetne, ám a 17. percben ziccerhelyzetben ront. Végül összesen 59 percet tölthet a gyepen, ez idő alatt a kaput nem sikerül eltalálnia, bár 12 passzából hét megtalálja valamelyik csapattársát. A másnapi The Sun értékelése mégis gyilkos hangvételű. Az olvasóinak 28 oldalas futballmellékletet kínáló bulvárlap egyik szakírójától, Mark Irwintől az ötös osztályzat mellé ugyanis az alábbi értékelést kapja: "A Palace 750 ezer fontot fizetett a csatárért - ez a kelleténél körülbelül 745 ezer fonttal több. Reménytelen."
Ha olvasta e sorokat, talán a koszovói taxisunk is elismeri: azért a futballistáknak sem mindig csupa móka és kacagás az életük Albionban… ---- - Kivel beszélte meg, hogy a Crystal Palace ajánlatát fogadja el?
- Az édesapámmal - mondta Torghelle Sándor. - Német és holland csapatok is kerestek, és ez nemcsak az újsághírekben szereplő pletyka, tényleg nálam volt négy vagy öt szerződéstervezet.
- Akkor mégis miért a szigetország felé vette az irányt?
- Egy angliai megkeresés olyasfajta szakmai kihívás, mint amikor egy színészt Hollywoodba invitálnak. Mit mondjak, nekem is végigfutott a hideg a hátamon, amikor meghallottam: Londonból keresnek. A Premier League-be eljutni alighanem minden futballozó kissrác álma, mégis igyekeztem hideg fejjel mérlegelni. Leültünk a papámmal, és kasszát csináltunk: végigvettük, melyik ajánlat mellett mi szól, és melyek az ellenérvek.

Az édesapa tanácsa és megbocsátó kritikája

- S mire jutottak?
- Arra, hogy az angol a világ egyik legrangosabb bajnoksága, szakmailag fantasztikus lehetőség a Premier League-ben futballozni. Ha nem is az anyagiakról szólt a történet, mit tagadjam, a fizetés sem volt mellékes, elvégre mégiscsak pénzből él az ember.
- A papája szigorú kritikusa?
- Nem mondhatnám, sőt kifejezetten a jót keresi mindenben, ha rólam van szó. De azért nem elvtelenül elfogult, így maximálisan megbízhatok az értékítéletében. Amúgy harmincöt évig futballozott, ha nem is az élvonalban.
- Ô is csatár volt?
- Nem, hátvéd, mégpedig igazi "ütős" bekk.
- Akadt, ami megriaszthatta volna a londoni szerződés kapcsán?
- A Crystalnál nagy a versengés a csatárposzton, fél tucat riválissal kell harcolnom a csapatba kerülésért. Itt mindennap, minden edzésen, minden gyakorlatnál bizonyítania kell az embernek, hogy nélküle nem képzelhető el a Palace kezdő tizenegye. Nyilvánvalóan el kell telnie két-három esztendőnek, mire kiderül: jól választottam-e.
- Az első tapasztalatok alapján mit tippel?
- A klub vezetői és a szakmai stáb tagjai is egyértelművé tették: azért hoztak a Selhurst Parkba, mert szerintük erősítést jelentek a Crystal számára. Ismerik és elismerik a szakmai előéletemet, ennél több jelentősége azonban a múltnak nincsen. Főleg, ha olyan vetélytársai akadnak az embernek, mint mondjuk az Internazionaléból érkezett Nicola Ventola. ---- - Vele milyen a viszonya?
- Korrekt, mint mindenki mással. A tréningeken azonban senki nem kér, de nem is ad kegyelmet. Más kérdés, hogy alattomosságról szó sincs, a másik testi épségére mindenki vigyáz. Kellett egy hét, mire felvettem a gyakorlások tempóját. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a felkészülés közepén toppantam be a Palace-hoz, előtte viszont javarészt azon járt az eszem, hol folytassam a pályafutásomat.
- Tényleg nagy talány, hogy szerencsésen döntött-e, hiszen az első hat fordulóban szerzett egy pont nem sok jóval kecsegteti az új csapatát…
- Nem vettünk álomrajtot, de a Premier League mezőnye iszonyúan erős, ráadásul a mi csapatunkban sok az új futballista. Ventolán és rajtam kívül a nyáron került a Selhurst Parkba például az argentin kapus, Julian Speroni a skót Dundee-től, aztán a finn Joonas Kolkka a német Mönchengladbachtól, az uruguayi Gonzalo Sorondo az olasz Intertől, az ecuadori Ivan Kaviedes a spanyol Celta Vigótól, vagy - hogy egy angolt is említsek - Emmerson Boyce a Lutontól.
- Adódik a kérdés: mi a hivatalos nyelv az öltözőben?
- Természetesen az angol.
- Hogy boldogul a nyelvvel?
- Tanulom… Már sok mindent megértek és el tudok mondani, de azért érzem: nem lett volna baj, ha annak idején komolyabban veszem az iskolában az angolórákat.
- Honnan kerített nyelvtanárt?
- A klub segített. Egyébként egy Londonban élő magyar hölgy az illető.
- Hadd gonoszkodjunk: egy igazi rajongója akkor már biztosan van…
- Azért ennél jobb a helyzet, hiszen már saját magam is megtapasztalhattam a Crystal-drukkerek szeretetét. A napokban például egy étteremben vacsoráztam, amikor odalépett az asztalhoz két szurkoló. Azt mondták, bíznak a csapatban, játsszunk nyugodtan, előbb-utóbb jönnek az eredmények. De egy bankban is megesett már, hogy az alkalmazott hölgy nemcsak a hivatalos papírokra, hanem egy autogramfüzetbe is kért tőlem aláírást. Egy másik példa: az egyik meccsen a csapattársam úgy adta be a labdát, hogy az szinte kirepült a stadionból. A lelátóról ennek ellenére megtapsolták, és bíztatásul azt kiabálták neki, hogy "Csináld tovább!". Otthon jobbára akkor szeretik a labdarúgást, ha jönnek az eredmények, errefelé viszont a futball több mint egy sportág: a futball itt mindent jelent. S noha mindössze három hónapja vagyok Angliában, azzal jómagam is rendre szembesülök, hogy a futballisták ebben az országban külön kasztot képviselnek.
- Nem lehet rossz érzés közéjük tartozni…
- Szerintem hazudik, aki azt mondja, hogy nem esik jól neki, ha felismerik az utcán. Persze ennek is vannak határai.
- Lehet a népszerűséget azon mérni, mennyire fogynak a klub ajándékboltjában a Torghelle-mezek?
- Biztos lehet, de az igazat megvallva sejtelmem sincs az eladási adatokról. Sőt azt sem tudom, kapható-e a tízes számú dressz.

Lélekben megmaradt kispestinek

- Tényleg: hogyan kaparintotta meg ezt a futballban Pelé színre lépése óta különösen nagy becsben tartott számot?
- Roppant egyszerű a történet: ezt ajánlották, amikor megérkeztem a csapathoz, én meg - mivel nincs kabalaszámom - rögvest elfogadtam.
- Ön egyébként mezgyűjtő?
- Egy Honvéd-dresszt - hiszen a lelkem mélyén kispesti maradtam - meg azt a trikót, amelyikben az első válogatottságom alkalmával futballoztam, eltettem emlékbe.
- A Crystal meccsei után nem szabad csereberélni?
- Ezt eddig meg sem kérdeztem a vezetőktől. De most, hogy szóba került: nem is rossz az ötlet. Ha mást nem, Thierry Henry Arsenal-dresszét biztosan igyekszem majd megszerezni.
- Ez is szép siker lenne, de azért a bentmaradásnak csak jobban örülne…
- Lehetek telhetetlen? Maradjunk bent és ide nekem Henry mezét!… ---- Minden lehetőséget megragadnak a Crystal Palace-nál is arra, hogy plusz bevételhez jussanak. Egy ötlet a sok közül, hogy felajánlják a szurkolóknak és a cégeknek: a kedvenc játékosuk által a hazai vagy idegenbeli meccseken viselt felszerelésre felkerülhet a támogató neve, valamint reklámszövege. Az ár nem csekély, hiszen az efféle szponzorálás nettó 400 fontba (azaz 150 ezer forintba) kerül, míg annak, aki a hazai és idegenbeli dresszen is szerepelni óhajt, nettó 750 fontot (tehát 280 ezer forintot) kell átutalnia az egyesület számlájára. A támogatásáért cserébe az adakozó egy, az általa kiválasztott labdarúgó kézjegyével és üdvözletével ellátott dresszt kaphat, a neve pedig bekerül a Palace otthoni mérkőzéseire készülő műsorfüzetekbe.
Nos, a Crystal két magyar légiósa közül Király Gábor még vár a támogatókra - csakúgy, mint például az Internazionalétól érkezett olasz sztár, Nicola Ventola -, Torghelle Sándor hazai trikója azonban már elkelt. A tízes számú mezre a "The Doctors Brothers", vagyis "az orvos fivérek" felirat került. A legkülönösebb szöveg a nyáron a Southamptontól 1.5 millió fontért megvett 24 éves Fitz Hallnak maradt, akinek az "Emily Ann Williamsnek szeretettel a mamától és a papától" üzenet jutott.
Mindkét szerelése egyébként mostanáig csak a tavaly a Brentfordtól 450 ezer fontért a Selhurst Parkba került színes bőrű védőnek, Darren Powellnek, valamint a két éve a Fulhamtól megszerzett bekknek, Kit Symonsnak talált gazdára.