Kettesével rúgta a gólokat

Furcsa vagy sem, de bizonyos: Mario Kempes egy brazil és egy német futballvezetőnek köszönheti, hogy berobbanhatott a sportág szűk elitjébe. Ez ugyebár egy argentin labdarúgó esetében több mint furcsa, de ha picit megvizsgáljuk az 1978-as világbajnokságot felvezető politikai és sportszakmai csatározásokat, rögvest beláthatjuk, igaz az imént olvasott mondat. Argentína 1966-ban kapta meg a tizenkét évvel később esedékes vb rendezési jogát, és hosszú ideig nem is volt semmi baj. Az előkészületek ugyan a megszokott dél-amerikai stílusban haladtak, Pató Pál úr biztosan élvezte volna arrafelé az életet, de a FIFA elöljárói nem aggódtak, de miért is tettek volna így, elvégre 1966 és 1978 között rengeteg idő volt.
A bajok akkor kezdődtek, amikor 1976-ban Jorge Rafael Videla vezetésével a katonai junta átvette a hatalmat Isabel Perón kormányától. Az addig sem szárnyaló gazdaság ezek után sohasem látott mértékű zuhanásba kezdett, ráadásul a politikai merényletek, tüntetések, gerillaharcok szinte mindennapossá váltak. Ekkor vetődött fel sokakban, hogy jobb lenne, ha Argentína helyett máshol, mondjuk Belgiumban és Hollandiában bonyolítanák le a világbajnokságot. Az Amnesty International harcot kezdett, néhány játékos, így például a holland Johan Cruyff bejelentette, ha Argentínában lesz a torna, rá ne számítsanak, ám a FIFA ellenállt a nyomásnak. Joao Havelange, a szervezet sokak által már akkor is korruptnak tartott brazil elnöke semmi kivetnivalót sem talált a katonai juntában, sőt, szívesen bukkant fel Videla oldalán, így az argentinok a legfontosabb embert gond nélkül megnyerték maguknak. Attól kezdve pedig fáklyásmenetté vált az ügyük, hogy Hermann Neuberger, a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) feje, a vb szervezőbizottságának a FIFA részéről delegált elnöke egy évvel a nagy viadal előtt kijelentette: "Semmi sem szól az ellen, hogy Argentínában legyen a világbajnokság.”

Pelé is áradozott róla

Ennek megfelelően ott is volt, Kempes pedig mindössze 24 évesen bemutathatta élete nagy alakítását. A csoportmecscsek alatt még bőven szundikált – talán nem véletlenül, hivatalos kérdőíveken többször is az alvást jelölte meg hobbijaként –, majd Menotti tanácsára levágatta a bajuszát, és a középdöntőben megkezdte áldásos tevékenységét. A lengyeleknek kettőt vágott (csak ő volt eredményes), a brazilok elleni csata 0-0 lett, majd jött a máig vitatott, Peru elleni összecsapás. Papíron az Argentína–Peru és a Brazília–Lengyelország találkozót egy időben kellett volna kezdeni, ám a hazaiak különböző utakon elérték, hogy az örök rivális selecao már délután letudja utolsó mérkőzését, így ők este már úgy léphettek pályára, hogy tisztában voltak vele, négy góllal kell nyerniük a döntőbe jutáshoz. Hattal nyertek, többek között Kempes duplájával… Utólag sokat levon a siker sportértékéből, hogy egyre többen tudják bizonyítani, ez a mérkőzés nem feltétlenül a pályán dőlt el. Az argentin kormány például teljesen váratlanul felszabadított Peru számára egy 50 millió dolláros befagyasztott hitelt, 35 ezer tonna gabona került Peruba, ráadásul az ottani hadsereg fegyveres ellátottsága is ugrásszerűen feljavult.
Gyanítható, Kempes és társai erről semmit sem tudtak, nekik az volt a dolguk, hogy futballozzanak. Futballoztak is, a döntőben például egészen magas színvonalon. Hősünk például a finálét két góllal és egy gólpasszal, no meg aranyéremmel, valamint a vb gólkirályának és legjobb játékosának járó díjjal zárta. Ô rúgta a hazaiak első és második gólját (utóbbit már a hosszabbításban), majd Bertonival eldönttette a Vk sorsát.

Aligha meglepő, hogy még Pelé is áradozott róla: "Hihetetlen energiájának és futómennyiségének köszönhetően mindig a mérkőzés középpontjában van. Kempes a kapocs a védelem és a csatársor között, a középpályán mindig megjátszható, a kapu előtt pedig hidegvérű befejező ember. A kilencven perc során végig tudja, mi történik a következő másodpercben, mit csinál a saját, illetve az ellenfél csapata.”
Milyen is lehetett volna egy olyan játékos, akinek az édesapja maga is focizott, és aki igazi futballpapa módjára kilencéves korában lecibálta a csemetéjét az egyik córdobai kiscsapat edzésére. Kempest képességei gyorsan ismertté tették, ám az első igazán nagycsapat, a Boca Juniors mégis elutasította. A feltörekvő ifjúnak így be kellett érnie azzal, hogy valamelyik gigász helyett az Instituto Córdobában debütálhatott az élvonalban, méghozzá 1973. október 5-én, a Newell's Old Boystól elszenvedett 1–0-s vereség alkalmával. Akkorra már U18-as válogatott volt, az ifik között azonnal góllal tette le a névjegyét. Tizenkilenc évesen pedig már a felnőttek között vitézkedett, miután Enrique Omar Sívori betette őt a "szellemcsapatába” (azért az elnevezés, mert a kapitány akkor ismeretlen játékosok egész sorát hívta be a keretbe), amely 1–0-ra nyert Bolíviában vb-selejtezőn.

A szurkolók engedték el

A németországi vb azonban sem a válogatottnak, sem Kempesnek nem jött össze: a gárda már az első körben kiesett – többek között a hollandoktól elszenvedett 4–0-s vereség miatt –, Kempes pedig rúgott gól nélkül kullogott haza. Legfeljebb az vigasztalhatta, hogy attól az évtől már a Rosario játékosának vallhatta magát, és amellyel érkezése évében csoportgyőztes lett az argentin bajnokságban. 1976-ig boldogította a rosariói drukkereket, mindmáig ő az egyetlen, aki két év alatt száz gólt szerzett az egyesület színeiben. A bámulatra méltó produktivitása felkeltette a külföldi érdeklődők figyelmét, akik közül a Valencia volt a legszívósabb, és végül akkor világcsúcsot jelentő 600 ezer dollárért megszerezte Kempest. Persze, a támadó szignójának megszerzése előtt a spanyolok kis híján az őrületbe rohantak: a Rosario ugyanis jelezte, esze ágában sincs eladni a legjobbját. A játékos erre úgy válaszolt, rendben, ha nem mehet, akkor felhagy a futballal. Salamoni döntésként szavazásra került sor: a Rosario 40 ezer klubtagja határozott Kempes sorsáról. Érdemeire való tekintettel az elsöprő többség útjára engedte.
A Valenciában azonnal gólkirályi címmel nyitott (24 góllal nyerte el a trófeát, tíz éve nem nyerte el senki a Pichichit ilyen jó teljesítménnyel), majd megvédte a címét, méghozzá 28 találattal. A spanyol élvonalban az 1957-ben 31 góllal csúcsra érő Di Stéfano óta nem volt ilyen szintű csatárteljesítmény. Természetesen helyet kapott a hazai vb-n fellépő argentin válogatottban is, holott Menotti szövetségi kapitány erősen ódzkodott az idegenlégiósok meghívásától. Kempessel azonban kénytelen volt kivételt tenni – a vb-arany fényében aligha bánja! Még úgy sem, hogy emiatt például egy bizonyos Diego Armando Maradonát is ki kellett hagynia a keretből. (A későbbiekben, a válogatottól való búcsúja során Kempes átadta Maradonának a tízes mezt, DunDiego pedig a saját életrajzi művében úgy fogalmazott Kempesről, hogy ő volt az, aki az argentin futballt a világ elitjébe emelte.)
Valenciában istenként tisztelték, de mit is tehettek egy olyan emberrel, aki a két gólkirályi címe után hozzáfogott a csapat gyűjteményének gazdagításához, munkássága eredményeként hazai és nemzetközi kupák is bekerültek a klub vitrinjébe. Azonban sem ez, sem pedig spanyol felesége nem tudta Hispániában tartani, 1981-ben hazatért, lehúzott egy évet a Riverben, majd visszament Spanyolországba. Előbb a vb kedvéért – ezt nem kellett volna, gólt sem rúgott –, majd a Valenciáért. A Turia partján ontotta a gólokat, majd "bevállalt” egy alicantei kalandot is, hogy a karrierje alkonyán elképessze a világot.

Különös helyeken vezetett le

A nagy Mario Kempes ugyanis elment Ausztriába futballozni. A Vienna vette meg őt, helyesebben egy helyi cég, amely lecsapott Kempes marketingjogaira, továbbá a klub jegybevételének kétharmadára, ennek ellenértékeként pedig a bécsi csapat rendelkezésére bocsátotta alkalmazottját. "Ez a történet olyan, mintha valaki a következő évben a pápát Grinzing plébánosává nevezné ki” – fogalmazott roppant találóan a klubcseréről a Kronenzeitung című lap.
A levezetésnek még két ausztriai állomása volt, majd felvetődött, hogy a Sabariában folytatja, de inkább három év pauza következett, és a nagy visszatérés. 1995-ben Chilében húzott le egy évet, majd elment Indonéziába játékosedzőnek. 1996-ban aztán elköszönt, úgy, hogy karrierje során még csak sárga lappal sem kellett őt figyelmeztetni.