Vörös-fekete vér az erekben

"A mai futballban, amely túlságosan eredményközpontú, túlságosan könyörtelen, hogy azt ne mondjuk, gonosz lett, amely sokkolta a világot a doppingügyeivel, a korrupciós ügyeivel, a Milan kapitánya az egyetlen, aki megpróbál némi költőiséget csempészni ebbe a sportba. Oscar Wilde-hoz hasonlóan ő is inkább a szépségre, mintsem az eredményességre ügyel.”
A rendkívül kemény, másrészről mégis részegítően édes szavak nem a napokban, hanem több mint 30 évvel ezelőtt, 1969-ben láttak napvilágot: a France Football szerkesztősége ezzel a két mondattal indokolta meg, hogy abban az évben – a magyar labdarúgás "marseille-i tragédiájának” évében – miért Gianni Rivera kapta meg az Aranylabdát. (Első olasz születésűként, nyolc évvel az argentin-olasz "oriundo”, Omar Sivori után.)
Az a Gianni Rivera, aki ekkor már gyakorlatilag minden nyerhetőt megnyert a Milannal, aki a vitrinjében őrzött (ha őrzött…) olasz bajnoki aranyat, Európa-bajnoki aranyat, BEK- és KEK-trófeát, és aki még nem tudta, hogy néhány hónapon belül pályafutása legnagyobb kudarca várja.

Húsz pár cipő volt az ára

De ne rohanjunk ennyire előre!
A kis Giovanni Riverát már gyerekkorában óriási tehetségnek tartották, így aztán senki sem csodálkozott rajta, amikor szülőfaluja plébániájának Don Bosco nevű csapatától 1956-ban, 13 éves korában (a legenda szerint 20 pár futballcipőért) megvásárolta az akkor második ligás Alessandria. Három évre rá, de még mindig több mint két hónappal a 16. születésnapja előtt Gianni Rivera bemutatkozott a Serie A-ban: az újra első ligás "szürkék” az Intert fogadták, soraikban az ifjú tehetséggel. A már ekkor bambino d’orónak, később ennek nyomán golden boynak (aranygyereknek) becézett Rivera még egy évet töltött a francia határhoz közeli város csapatában (közben a korosztályos válogatottakban 9 meccsen 6 gólt szerzett), majd 1960 nyarán akkori olasz átigazolási rekordért, 200 000 dollárért megvásárolta őt a Milan.
Rivera megszerzésével megkezdődhetett a piros-fekete klub évszázados történetének egyik legfényesebb korszaka, amely során a gárda megszerezte története első (és második) BEK-győzelmét, első (és második) KEK-trófeáját, első Világkupáját, első (és második, harmadik, valamint negyedik, egyben azóta is az utolsó) Olasz Kupáját, továbbá nyolcadik, kilencedik és tizedik scudettóját. Gianni olyan nagyságokkal futballozhatott együtt, mint Cesare Maldini, José Altafini, Giovanni Trapattoni, Pierino Prati, továbbá Hamrin, Sormani, Schnellinger hogy csak néhányat említsünk a világverő Milanból. És persze nem feledkezhetünk meg az edzőről, Nereo Roccóról, a legendás "Parónról”, a "Gazdáról” sem, akit egy egész generáció tartott a mesterének.
Ôk önzetlenül befogadták a fiatal Riverát, aki cserébe tehetsége minden rezdülésével őket, pontosabban a Milant szolgálta. Gianni 19 idényen keresztül játszott az imádott klubban, összesen 501 bajnoki mérkőzésen lépve pályára a piros-fekete mezben, amellyel olyannyira összenőtt, hogy – mint maga mondta – az ereiben sem vörös, hanem vörös-fekete vér buzgott. (Az 501-es rekordot a klub másik "zászlója”, Franco Baresi is csak megközelíteni tudta, ugyanakkor Paolo Maldini a közeljövőben akár meg is döntheti ezt a csúcsot.)
Akik látták Riverát játszani, azt mondják, egyedülálló volt a technikája, olyan elegánsan mozgott a pályán, olyan bársonyosan ért a labdához, és úgy tudta helyzetbe hozni a társait, ahogy senki más. Számára ugyanis nemcsak a gólszerzés, hanem a csapattársak kiszolgálása is felhőtlen örömet jelentett. Semmilyen taktikai rendszerbe nem illett bele, éppen ezért az egész Milan körülötte forgott, érte volt. "Rivera=találékonyság+kiszámíthatatlanság+fantázia…, egyszóval mindaz, amit szerethetünk egy futballistában” – írta róla egy olasz lap, míg a Daily Mirror korabeli tudósítása szerint "a futballvilág Rivera lába előtt hever”.
A futballvilág talán igen, Ferruccio Valcareggi szövetségi kapitány azonban sokkal kevésbé. A mester az 1968-as Európa-bajnokságon még számított rá a kezdőcsapatban (bár Rivera sérülés miatt a döntő két meccsét kénytelen volt kihagyni), ám az 1970-es világbajnokságra a tréner kitalálta a híressé – sőt, inkább hírhedtté – vált stafétát Rivera és Sandro Mazzola között. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy 1963 és '74 között a Milan és az Inter sztárja számtalanszor játszott együtt, az első mexikói vb-n azonban kétszer is váltaniuk kellett egymást.)
A brazilok elleni világbajnoki döntőben Rivera mindössze hat percet kapott Boninsegna helyén (apropó, a dél-amerikaiak talán még most sem értik, hogy Pelé ellen miért nem "a világ második legjobb játékosát” küldte csatába Valcareggi), Gianni azonban az igazi meccsén ekkor már túl volt: a németek elleni 4–3-as elődöntőn, amely sokak szerint a labdarúgás történetének legnagyszerűbb találkozója volt. Innen pedig adjuk át a szót hősünknek.
"A hetvenes vébé-döntő óta több tonnányi tinta folyt el abban a vitában, hogy miért csak hat percet kaptam a fináléban. A németek elleni elődöntő hatvanhat másodpercéről viszont szó sem esik. Pedig az volt életem leghosszabb hatvanhat másodperce, amikor a szarból a mennybe jutottam.
Talán ha tíz perc volt hátra a hosszabbítás második félidejéből, Gigi Riva góljával három kettőre vezettünk, de a németek szünet nélkül támadtak. Én Gianni Rivera vagyok, a tavalyi aranylabdás, a Milan csapatkapitánya, akinek az a feladata, hogy kézen fogva vezesse be a válogatottat a döntőbe, de ezek csak jönnek előre.

Neki nem járt paradicsom

Egy szögletnél úgy döntök, hogy szégyen, nem szégyen, hátramegyek védekezni, beállok a kapufa mellé, hogy védőtársaim az izzadt germán trikókra vethessék magukat. A labda átszeli a tizenhatosunkat, Seeler belefejel, éppen a sarok felé irányítva. A kapusunk, Ricky Albertosi nem érhet oda, de semmi gond, itt vagyok én. Megmozdulok, hogy elrúgjam a labdát, amikor a semmiből előbukkan – ki más? – Gerd Müller, a tizenhatosok kifosztója, aki a halál angyalaként veti rá magát a labdára. Talán hozzá sem ért, talán csak valamelyik fürtje súrolta azt, de irányt változtat, és én érzem, hogy mindjárt kimegy az alapvonalon túlra. Csak éppen arról feledkeztem meg, hogy elmozdultam már a kapufától, így a labda hamarosan a hálóból vigyorog rám gúnyosan. Albertosi leheletszagú káromkodások özönét zúdítja rám, a többiek a döbbenettől némán néznek.
De nincs idő gondolkozni, mert máris folytatjuk. A középkezdésnél Domenghini nekem passzolja a labdát – sosem gondoltam volna, hogy egy bőrgolyó így égetheti az ember lábát. Óvatosan, dadogva haladok előre, aztán De Sistihez passzolok, hogy szabaduljak a tehertől. Elkezdek közelíteni a német kapu felé – Sepp Maier akkora benne, mint egy hatalmas feketeség –, nem is törődve azzal, hogy a társaim hogyan alakítják az akciót a bal oldalon. Közben Vogts eltakarítja szegény Rivát, de Boninsegna lerázza Schulzot, és bead egy fáradt labdát a tizenegyes pont környékére. A szemem sarkából látom Beckenbauer fehér mezét, felkötött sérült karját, amint elzárja előlem az egyik sarkot. Balerinaként tipegek a labdával való találkozáshoz, és belsővel gyorsan az üres sarok felé irányítom. Maier jó helyen áll, de rosszul mozdul, és a sárban nem érheti el a labdát, amely a hálóban hal el. Riveraaaaaaaaaagóóóóóóóóóóóóól!!!!!!!!!.”
Talán ez a hatvanhat másodperc is hozzájárult ahhoz, hogy amikor a squadra azzurra a brazilok ellen 4–1-re elveszített döntő után hazatért, mindenkit paradicsomzápor fogadott, egyedül Riverát éljenezték a szurkolók.
Azt a Riverát, aki ezt követően még csaknem egy évtizeden át szolgálta a Milant, és aki az egykori félénk kisfiúból, akit Gianni Brera, az olasz sportújságírás félistene csak Abatinónak, azaz félős kispapnak nevezett, harcias "szakszervezetis” lett. Legendássá vált kirohanásokat intézett a szerinte nyíltan Juventus-párti játékvezetői testület és a szövetség ellen, amelyekért összesen 11 fordulónyi eltiltást kapott.

Van Basten nem hallott róla

Aztán, amikor 1979-ben (természetesen friss bajnokként) szögre akasztotta a stoplist, a klubnál maradt, és a piros-feketéket szolgálta egészen Silvio Berlusconi 1986-os felbukkanásáig. Az új elnökkel egyáltalán nem jött ki, ráadásul 1987 nyarán az egyik új játékos, bizonyos Marco van Basten így válaszolt az őt Riverához hasonlító méltatásokra: "Gianni kicsoda?”
Marco ugyan gyorsan megértette, hogy Rivera az volt a Milannak, ami Di Stefano a Real Madridnak vagy Johan Cruyff az Ajaxnak, ám talán mégis ez volt az a pillanat, amikor Gianni végleg pályát váltott. Az exlabdarúgóból politikus lett, és természetesen azóta is az élmezőnybe tartozik: hamar képviselő lett, majd bekerült az Európa Parlamentbe is, közben pedig a középbal Prodi-kormányban a honvédelmi tárca helyettes-államtitkári címéig vitte.
Mert ma is kell valaki, aki némi költőiséget visz a politika túlságosan könyörtelen, hogy azt ne mondjuk, gonosz világába, valaki, aki legalább annyira odafigyel a szépségre, mint az eredményekre…