Juhos József, a csúcstartó

Hogy miként jut el valaki a legfiatalabb szövetségi alkalmazottból a folyamatosan a legrégebben valamely sportági szakszövetségben dolgozó vezetőig? Egyrészt kell hozzá huszonöt év, másrészt egy olyan kitartó, megszállott, már-már a fanatikusság határát súroló sportember, harmadrészt pedig…
Szóval kell hozzá egy Juhos József.
A BVSC-ben játszó és a hazai élmezőnyhöz tartozó sportember 1977-ben, 28 évesen, szinte még zöldfülűként kezdett el dolgozni a sportágban, és most, negyedszázad elteltével, még mindig ott van, ő a Magyar Asztalitenisz-szövetség technikai igazgatója. A huszonöt évvel a háta mögött ezen a területen, a most is aktívan dolgozó sportvezetők között rangelsőnek számít.
– Hogy bírja?
– Akárhogy is nézem, a huszonöt év meglátszik: fizikailag és szellemileg is fáradtnak érzem magam. Vagy legalábbis fáradtabbnak, mint néhány esztendővel ezelőtt.

Vállalná a megmérettetést

– Milyen érzések keringenek önben a negyedszázados jubileum kapcsán?
– Anélkül, hogy nosztalgiázni kezdenék, sokszor eszembe jut, mennyire más volt a szövetségi munka másfél-két évtizeddel ezelőtt. Az állam eltartotta a sportot, a mi sportágunkat is, így nekünk itt, az irodában tényleg csak azzal kellett foglalkoznunk, ami a dolgunk: a szakmával. A rendszerváltás óta egészen más irányúak a feladataink, amihez talán nem mindenki tud vagy tudott alkalmazkodni. Azt hiszem, én azok közé tartozom, akiknek ez sikerült, de még mielőtt bárki azt gondolná, bármit is kisajátítanék, sietve hozzáteszem: az, hogy a szövetség, az iroda működik, és így működik, elsősorban a jó stáb érdeme.
– Említette, hogy mostanság már kevesebb idő jut a szakmára. Ennek tudatában, ha mai fejjel kellene döntenie, ugyanúgy vállalná a megmérettetést, mint huszonöt éve?
– Azt hiszem, igen. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, sok szempontból sikeresnek érezhetem magam, valójában nem lennék rászorulva, hogy ezt csináljam, de azzal is tisztában vagyok, hogy sokat kaptam az asztalitenisztől. Szinte minden szorosabb és kevésbé szoros kapcsolatomat, a barátaimat, az ismerőseimet, sőt a lehetőségeimet is ennek a sportágnak köszönhetem, amire büszke vagyok. Persze nemcsak kaptam, adtam is a sportnak, de ez így van rendjén, ez természetes. Amikor nagyon fiatalon, huszonnyolc évesen belevágtam, kihívásnak tekintettem a szövetségi munkát, s most, hogy tudom, mi minden van mögöttem, ismét belevágnék.
– Tudom, nagy a választék, de mégis: melyik volt a legjobb éve?
– Erre könnyű lenne azt mondanom, hogy az 1979-es, amikor a férficsapat a kínaiakat kétszer legyőzve világbajnok lett. Akkoriban nemcsak a Jónyer, Klampár, Gergely trió volt sztár, hanem a holdudvar, azaz mi, sportvezetők is rendkívül sikeresnek számítottunk, én magam is részt vehettem a japán körúton. Némi túlzással persze, de engem is ugyanúgy csodáltak, mint a játékosokat, pedig mindannyian tudjuk, hogy semmi közöm nem volt ahhoz a sikerhez. Így hát én inkább a 1980 és 1985 közötti éveket említeném, amikor pontosan azt csinálhattam, ami leginkább vonzott ebben a munkában: ifjúsági kapitány voltam, gyerekeknek vezettem összetartást Tatán, és mivel egyedül éltem, heteket fordíthattam arra, hogy körbejárjam az országot, a megyei szövetségekkel tárgyaltam, próbáltam segíteni. Na, az volt az igazi szövetségi munka.
– Ezek szerint, a mai már nem az?
– Inkább úgy mondanám, hogy más: küzdünk az életben maradásért, keressük a szponzorokat, próbálunk talpon maradni. Persze ezt is csinálni kell, és mivel senki sem veszi le a vállunkról, ezért a klasszikus értelemben vett szakmai munkára kevesebb idő jut.

Méltatlan körülmények közt

– Az előbb beszéltünk a csillogásról, ejtsünk szót az árnyoldalról is. Melyik időszak hozta a legnagyobb csalódást?
– Erre könnyű válaszolnom: ebből a szempontból négy éve, 1998-ban éreztem magam a legrosszabbul. A mai napig nem tudtam feldolgozni, hogy a már elkészült és jóváhagyott tervek és az ígéretek ellenére nem készült el a központi asztalitenisz-csarnok. Ez fáj a legjobban, ugyanis nagy szüksége lenne a magyar asztalitenisznek egy ilyen létesítményre. És talán kevesen tudják, de már másodszor nem épült fel, ugyanis a Nemzeti Sportcsarnok melletti birkózócsarnok eredetileg a miénk lett volna, de az ügyet akkoriban kezében tartó Harangozó Ede meghalt, s ezt követően már senki nem volt, aki a mi érdekeinket képviselte volna. Nagy hátrányt jelentett, hogy az asztalitenisz sokáig nem szerepelt az olimpiák műsorán, és nem csak azért, mert most nem mondhatjuk el: ennyi és ennyi olimpiai bajnokunk van. Az ötkarikás programban szereplő sportágakat ugyanis sokkal jobban felkarolták, kedvezőbb körülmények között dolgozhattak, s ez még most is érezteti hatását. Egyébként nemrégiben itt járt az európai és a nemzetközi szövetség elnöke is, és mindketten elszörnyülködtek amikor meglátták, hogy a válogatott milyen körülmények között készül a Jégszínházban. De én nagyon bízom abban, hogy rövid időn belül valóban felépül az új csarnokunk.
– Tudom, nehéz bárkit is kiemelni, de mégis: a negyedszázad alatt ki volt a kedvence?
– Talán furcsán hangzik majd az, amit mondok, mert az édesapjával rengeteget csatáztunk, de én Bátorfi Csillát emelném ki. Régebben is azt szerettem benne, hogy már gyerekként is rendkívül önálló volt, amióta pedig külföldön játszik, csak tovább nőtt a szememben: igazi profi lett, ilyen típusú játékosokra és emberekre nagy szüksége lenne idehaza a sportágnak.
– Ha már említette: ellentétekből is kijutott bőven…
– Így igaz. Voltak konfliktusaim, de én azt vallom, hogy bár lenne még a sportágban húsz olyan megszállott, mint például a Bátorfi papa vagy a Varga papa. Egy időben nagyon sok vitám volt velük, s bizonyára ma is úgy gondolják, hogy többségében nekik volt igazuk, de biztos vagyok abban, hogy ezek a viták is előrevitték a sportágat. Lehet, hogy eleinte akadt néhány rossz döntés, amelyhez én is asszisztáltam – mint például a hetvenes években Klampár Tibor eltiltásai, aminek ma már tudom, semmi értelme nem volt, inkább ártott, mintsem használt a sportágnak – de az utóbbi tíz-tizenöt évben, amióta nagyobb a ráhatásom, olyan határozat nem született, amit ne vállalhatnék. Tudom, sokan bírálnak, sőt szidnak, de az azért sok mindent elárul, hogy a mai napig engem keresnek, ha valami gond van, ha valamit meg kellene oldani. Úgy tűnik, eddig még nem találtak más, alternatív megoldást.
– Bizonyára ezért is tartják azt, hogy Juhos József egyenlő a szövetséggel. Osztja ezt a véleményt?
– Hallottam már én is erről, és nem örülök neki. Annak ellenére nem, hogy van benne némi igazság.
– De azért csak legyezgeti a hiúságát…
– Nem, higgye el, tényleg nem. Már csak azért sem, mert nem teljesen igaz. A fontos döntésekben részt veszek, és miután az utóbbi időben a szövetség elnökeit is én hoztam, a kapcsolatrendszerem a sportág számára sok pénzt hoz, talán ezért tulajdonítanak nekem a valósnál nagyobb hatalmat. Viszont azt tényleg nem szeretném, ha a lehetőségeinkkel rosszul gazdálkodnánk, ezért bizonyos esetekben valóban megpróbálok odahatni. De csak hogy egy példát mondjak, semmi közöm a válogatott keretek kijelöléséhez, ami sokakat érdekel és érint. Egyébként pedig sokkal jobban örülnék, ha lennének a sportágban olyan meghatározó, erős és anyagi biztonságot hozó vezetők, akiket a helyemre tennének, de ilyet nem vagy csak elvétve látok. Tehát az, hogy a szövetséget velem azonosítják, elsősorban a magyar asztalitenisz többi vezetőjének a kritikája.

Továbbra is segítene

– Mit gondol, milyennek látják kívülről Juhos Józsefet?
– Inkább arról beszélnék, milyennek szeretném, ha látnának. Szakmailag felkészültnek, akinek a ténykedése alatt sok vitája és sok ellensége volt, de bármit is csinált, döntően negatív irányba nem befolyásolta a sportágat. Olyan embernek, aki sokat kapott a sportágtól, de nincs lelkifurdalása, mert a legjobb tudása szerint ebből igyekezett minél többet vissza is adni.
– És meddig teszi ezt még?
– Egy biztos: nem szeretném hetvenévesen is ezt csinálni, de az előttünk álló négyéves ciklusban még szívesen segíteném a sportágat. Úgy érzem, komoly történelmi lehetőség előtt állunk: jó esélyünk van arra, hogy a korábban említett asztalitenisz-csarnok elkészüljön, amit szeretnénk tartalommal megtölteni. Az előző kormánynak sportvonalon a Héraklész-program létrehozása volt a legjobb döntése, ez valóban rendkívül értékes program, amiből valamilyen rejtélyes okból kifolyólag kimaradtunk. Ezt soha nem értettem, mert véleményem szerint nincs olyan összevetés, amelynek alapján ne lenne helyünk a Héraklész-programban. Hiszem, hogy az elkövetkezendő időben ezen is sikerül változtatnunk, és jó lenne végre beindítani a már régen dédelgetett tervünket, az óvodáspingpongot. Az elkövetkezendő öt évben azon dolgozok majd, hogy ezek valóra váljanak, és akkor tényleg elégedetten tekinthetek vissza a sportágban eltöltött – akkor már – harminc évemre.