Olaszország spórolni kezdett

A válság jelei néhány éve jelentkeztek, az első áldozata pedig a Fiorentina volt, amely tavaly nyáron hirtelen csődközelbe került. A firenzei klubnál persze elsősorban a tulajdonos, Vittorio Cecchi Gori gyanús üzleteire fogták a nagy veszteséget, ám hamarosan kiderült, hogy a Fiorentina nincs egyedül: óriási tartozásai vannak a Laziónak, a Milannak, az Internek, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Az egyesületek az elmúlt években hatalmas pénzeket költöttek játékosvásárlásra és a futballisták fizetésére, miközben a bevételi oldalon nem, vagy alig nőtt az összeg: a kereskedelmi és a fizetős televíziók, a reklámozó cégek, a sportszergyártó vállalatok képtelenek voltak olyan mértékben emelni ,,befektetéseiket”, amennyire a kluboknak szükségük volt a ropogós bankókra. A már idézett Gazzetta kimutatása szerint az 1997–98-as idénytől mostanáig megduplázódott (!) a játékosok keresete, miközben az infláció meg sem közelíti ezt a mértéket. Az egyesületeknek ezért aztán lépni kellett, és léptek is – mindenki a maga módján. Az Atalanta például egyáltalán nem vesz új játékost, csak a lejárt szerződésűek, azaz az ingyen igazolhatók között keresgél; a Lazio addig nem vásárol, amíg nem tud eladni néhány klasszist; a Juve, az Inter és a Milan paktumot kötött, hogy nem ,,mennek rá” ugyanarra a futballistára (azaz nem mennek bele az árversenybe), vagy ha mégis, akkor egymás között limitálják a kifizethető legnagyobb összeget, ami Alessandro Nesta esetében például 28 millió euró lett. Így történhetett meg, hogy július 10-ig az A-ligás klubok mindössze 110 millió eurót költöttek új futballisták vásárlására, míg tavaly ugyanezen a napon már 530 millió eurónál jártak, a Juventus pedig például egymaga átlépte már a 120 milliós határt.
Megdöbbentőek az arányok… A csökkentésből nem maradhatott ki a játékosok fizetése sem, amibe a futballisták többsége kénytelen-kelletlen belement. Az argentin Matias Almeyda a hírek szerint 50 százalékkal csökkentett (!) pénzért igazolt például a Parmából az Interhez, de mások is jelezték, hogy – felmérve a helyzet súlyosságát – hajlandóak lemondani eddigi pénzük 20-25-30 százalékáról. A kivételek közé tartozik a parmai Fabio Cannavaro, aki nem csak azért nem talál magának új csapatot, mert a klubja túl sok pénzt kér érte, hanem azért sem, mert ragaszkodik a fizetésemeléshez, amit pedig aligha kap meg, akár a Milanhoz, akár a Juventushoz kerül. A ,,nagyok” ugyanis azt a taktikát dolgozták ki, hogy a "szupersztárok” – Ronaldo, Alessandro Del Piero, Francesco Totti – pénzét továbbra is a csillagokban tartják, de a kiegészítő emberek kénytelenek lesznek kevesebbel beérni. Mert mindig jobb évi egymillió eurót keresni, mint a szerződés szerinti kétmilliót nem megkapni – mondta például Enrico Chiesa, a fizetésképtelenné vált Fiorentina csatára...

Veszélyes összehasonlítás

Ez tehát a helyzet Olaszországban: de mit szólnak mindehhez itthon?
Horváth Gábor, a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének főtitkára szerint veszélyes dolog összehasonlítani az olasz és a magyar futball helyzetét.
– Azt gondolom, az itáliai klubok eljutottak oda, hogy több bevételre már képtelenség szert tenni – kezdte a főtitkár. –A stadionok tele vannak, még úgy is, hogy nem olcsók a belépők, a szponzorok bőkezűek, a televíziós jogdíjból is rengeteg pénz folyik be, az ajándéktárgyakból, vagyis a mezekből, a címerrel ellátott bögrékből és kispárnákból sem lehet még többet eladni – az üzlet mégis veszteséges. Pedig az előbb említett szegmensekből sok pénz ömlik a klubkasszába, ám még több folyik ki, a játékosok fizetésére. A krízis meglátásom szerint azért alakulhatott ki, mert a klubok a bevételek gyűjtésénél szinte a legvégső határig elmentek, a nagy pénzek nyomán fejedelmi fizetést kínáltak, verseny alakult ki, az árak, a járandóságok az egekbe emeltek, s a spirált nem lehetett megállítani.
– Éppen ezért jelzésértékű, hogy a játékosok is belátták, ez így nem mehet tovább, változásra van szükség.
– Ez valóban dicséretes, de egyet ne felejtsünk el. Ha az olaszok a pénzük egy kis részéről lemondanak, azért még nem történik tragédia. Kis túlzással: van, aki átszámítva legalább húszmilliárd forintot keresett. Ha most lemegy tizennyolcra, sokat segíthet, de nem hinném, hogy megérzi. Legfeljebb a tizennégy Ferrarija mellé nem tudja megvenni a tizenötödiket, és félreértés ne essék, nem akarok gúnyolódni.
– Gondolom, azzal folytatja, hogy ez nálunk nem így megy. Legalábbis nem ebben a dimenzióban…
–Nálunk is vannak olyan futballisták, akik ha lemondanának keresetük öt-tíz százalékáról, nem jönnének zavarba. De higgye el, ismerek olyanokat, akiknek néhány tízezer forint kiesés bizony komoly egzisztenciális zavart okozna. Hadd mondjak egy példát. Van olyan másodosztályú futballista, aki bruttó nyolcvanezer forintot keres. Ha nem kapja meg két-három hónapig ezt a pénzt, csak úgy tud a ligához fordulni panaszával, ha az eddigi húszezer helyett ötvenezer forintot befizet. És ha szegénynek családja is van, miből fizesse be? Ha képtelen rá, akkor nem tud lépni, és azt hihetjük, minden rendben. Csakhogy arra sincs pénze, hogy jelezze: nem teljesen van így.
– Persze ilyesmi Olaszországban aligha fordulhat elő. Míg ezek szerint nálunk elképzelhetetlen, amit ott a játékosok megszerveztek.
–És az elképzelhető náluk, hogy az élvonalbeli klub megszűnik, esetleg mindenféle jogi csűrés-csavarással telephelycserén ügyködik, előfordulhat, hogy élvonalbeli csapatok néhány hónap alatt úgy tűnjenek el nyom nélkül, mint a Gázszer vagy a Stadler? Sajnos nálunk szinte minden rosszul működik, nemzetközi megítélésünk egyre elkeserítőbb, a futball körüli hangulat gyalázatos. Kicsit elkanyarodtunk a témától, de az mondjuk, érdekes, hogy mi meg sem próbálunk bevételt szerezni olyan forrásokból, amelyet az olaszok már teljesen kimerítettek.

Jólét és bizonytalanság

A játékosok közül Füzi Ákos, az MTK Hungária középpályása is úgy véli: arra nyilván vigyáznak a játékosok, hogy túl nagy eret ne vágjanak magukon.
"Elismerem, a világban tapasztalható tendenciákhoz hasonlóan nálunk is elszaladtak a fizetések – mondta a labdarúgó. – Ettől függetlenül nem tudom elképzelni, hogy a magyar játékosok hasonló akcióba kezdjenek, mégpedig azért, mert itt nem lehet annyira meggazdagodni, mint Olaszországban, az elvonás után. Tudom, ott sokkal jobb a futball, jobban megy üzletileg is, mi itt fel sem tudjuk fogni, hogy mennyit keresnek az igazi szupersztárok. Ha egy olasz középcsapat játékosának ugyanúgy a felére apadna a pénze, mint egy magyarnak, az itthoninak csökkenne sokkal jobban az életszínvonala. Én akármennyit kérek egy klubtól, csak annyit tudnak adni, amennyit képesek kigazdálkodni, s ha az ember látja és belátja, hogy nincs több, akkor elfogadja a szerződést. Jól élünk, ez igaz, a legtöbben mégsem szívesen mennének bele, hogy kevesebb pénzük legyen, hiszen létezik egyfajta létbizonytalanság. Lehet, hogy egy jobban kereső Kispest-játékos mostanáig könnyű szívvel lemondott a fizetése egy részéről, s most nem tudja, melyik osztályban indulhat a csapata, miből tartja el a családját. Ilyen körülmények között csak akkor lehetne mifelénk hasonló akció, ha arra egyszerűen mindenki rákényszerülne.”

Csak a teljesítményt fizessék!

Szeiler József, a Ferencváros ügyvezető igazgatója szerint a futballisták a főszereplők.
– Igazából a játékosoktól kellene megkérdezni, elvégre elsősorban őket érintené hátrányosan egy ilyen döntés – mondta az egykori kapus. – Bevallom őszintén, én nem hiszem, hogy a magyar labdarúgók – hasonlóan az Olaszországban futballozókhoz – ilyen toleránsak lennének. Az azonban tény, hogy az utóbbi években, a Bosman-törvény életbelépése óta ugrásszerűen megnövekedtek a fizetések, amelyre a klubok nem tudtak felkészülni. Ez nagyon komoly probléma, hiszen így óriási összegeket lehet kisajtolni a csapatoktól, és tapasztalataim szerint a játékosok ezt a helyzetet maximálisan igyekeznek is kihasználni. Nálunk esetleg azt tudnám elképzelni, hogy a fix fizetések helyett teljesítményorientált szerződéseket kössünk a labdarúgókkal. Aláírási pénzt például nem fizetnénk, de adott esetben, ha a játékos úgy teljesít – mondjuk, a bajnokság során pályára lép huszonöt mérkőzésen –, akkor természetesen továbbra is jól keresne. Ez jó megoldás lenne, de erősen kérdéses, hogy mindez megvalósítható-e a közeljövőben…”