– Végleges az elhatározása?
– Kilencven százalék, hogy abbahagyom – mondta a 34 esztendős center –, noha nagyon szeretek játszani, heti két edzést még vállalnék. Ha netán így szüksége van rám egy budapesti vagy főváros közeli klubnak, akkor adok még esélyt a folytatásra, ha nem, az sem tragédia. Legfeljebb elmegyek – ezt már mosolyogva veti fel – aerobikozni. Húsz év után nehéz ezt mondani, nem is tudom, milyen hatást vált ki majd bennem a röplabda hiánya. Lehet, borzalmas lesz.
–Miért most gondolta, hogy elbúcsúzik?
– Elsősorban a munkám hozta így. Amikor két éve hazatértem Franciaországból, mindenképpen arra törekedtem, hogy beilleszkedjek a civil életbe, és munkát találjak. Tavaly szeptember óta dolgozom egy ingatlanfejlesztéssel és új ingatlanok értékesítésével foglalkozó cégnél, márciusban pedig kineveztek irodavezetőnek. Vagyis, ha lehet, még elfoglaltabb lettem. Meg azt is figyelembe kell vennem, hogy egyre többet voltam sérült, a szervezetem jelezte: már nem tud úgy teljesíteni, mint korábban. Igaz, az elmúlt idényben Miskolcon nem akadt gond az egészségemmel.
– Tegyük hozzá, kevesebbet is edzett.
– Ez igaz. Miután hétfőtől csütörtökig kilenctől ötig dolgoztam, csak pénteken tudtam Miskolcra utazni, hogy együtt edzhessek a csapattal. A többi napon igyekeztem erősítésekkel kondiban tartani magam.
–Most már híre mehetett, hogy búcsúzni készül. Biztosan jelentkezett olyan klub, amelyik szívesen lebeszélné a tervéről…
–Volt csapatom, a Vasas megkeresett, de mindennap kellene edzenem, amit nem tudok vállalni. Mindegy, legfeljebb tízéves Lilla lányom meccseire járok majd a jövőben. Franciaországban két évig, a Vasasnál egy évig röplabdázott, tavaly pedig elküldtem atletizálni. Most visszatérne a röplabdába, a korához képest jó magas lány…
– Lilla tehetségét nem ismerem, az édesanyja viszont már fiatalon ott találta magát a válogatottnál. Tizenkilenc évesen Európa-bajnokságon szerepelt, más kérdés, hogy az 1987-es viadal az eddigi utolsó Eb, amelyen részt vett a magyar női nemzeti csapat. Gondolom, ennél azért többet remélt.
–Valóban többet. Ha néhányunkat kiengednek külföldre, talán másképpen alakul minden. Akkoriban ugyanis egyre rosszabbra fordult a magyar röplabda sorsa, a politikait követő gazdasági változást a sportág kevésbé tudta átvészelni, aminek fő oka, hogy kevésbé volt népszerű a többi csapatjátéknál. Klubok kezdtek megszűnni, az utánpótlás-nevelés is visszaesett. Kár, hogy így alakult.
–Milyen egyéb hiányérzete van?
– Csak egyszer, még 1989-ben nyertünk bajnokságot a Vasassal, meg hogy nem lehettem az Év játékosa – talán egyszer megérdemeltem volna.
– Mire emlékszik a legszívesebben?
– Arra, hogy már tizenhat évesen meghívtak a válogatott kerethez, százharmincegyszer szerepeltem magyar színekben, csapatkapitánya lehettem a válogatottnak, hat éve a Vasassal bejutottunk a CEV-kupa négyes döntőjébe, és emlékezetesek a Franciaországban töltött évek. Három idény a Clamartban, az utolsó két évben csapatkapitányként, aztán a csúcs: szerződtetett a Cannes, így a Bajnokok Ligájában a legjobb európai csapatok ellen próbálhattam ki magam.
–No, és ne feledkezzünk el a strandröplabdában szerzett három bajnoki címéről, már csak azért sem, mert éppen a homokon szeretné kitolni a pályafutását. No de meddig?
– Nem tudom, sok mindentől, így a családomtól is függ. Héjjas Valival az idei a második szezonunk együtt, ráadásul ő csak tavaly kezdett el strandröplabdázni – vagyis még javulhatunk. Szerencsére most találtunk egy szponzort, ennek köszönhetően több külföldi tornán is részt vehetünk, ugyanakkor a magyar bajnokság egyetlen fordulóját sem szalasztjuk el. A tervünk az, hogy a tavalyi harmadik helyet előkelőbbre váltsuk, azaz mindenképpen a döntőben szeretnénk játszani.