Az ötvenéves csoda

Akkoriban így volt az rendjén: Tóth József esztergályos nap mint nap besétált, olykor bebiciklizett a Csepeli Vasműbe, odaállt az esztergapad mellé, s ha nem is sztahanovistaként, de becsülettel elvégezte a munkáját. Aztán jött az ebédidő, majd Tóth József esztergályos lerakta a szerszámokat, levette a fejéről a fekete svájcisapkát, aztán meg sem állt a futballpályáig. Pedig nem hobbiból rúgta a lasztit, nagyon is profi volt, mi több, korának egyik kimagasló egyénisége. Tóth II József 1953 és 1957 között 12-szer szerepelt a magyar válogatottban, vagyis elmondhatja magáról, hogy tagja lehetett az Aranycsapatnak. Pályára lépett az 1954-es svájci világbajnokság csoportmeccsein, mi több, az NSZK elleni 8:3-as győzelem során bevette a németek kapuját, aztán jött a brazilok elleni negyeddöntő, ahol egy bizonyos Maurinho durva, szándékos belépője, s talpalása nyomán harcképtelenné vált, így a finálén már nem lehetett ott.
Viszont játszott néhány hónappal korábban a Népstadionban az angolok elleni varázslatos mérkőzésen. ---- Mi az, hogy játszott?! Jobbszélsőként úgy cselezte ki a vendégek balhátvédjét, Byrne-t, hogy a 92 ezer néző tombolt megállás nélkül, aztán a 60. percben bevette Merrick kapuját. A csepeli esztergályosból így lett igazi hős…

– Ha nem sértem meg, akkor Bozsi bácsinak szólítom, és nem Tóth úrnak, hiszen tudom, hogy mindenki így becézte. Nos, tehát Bozsi bácsi, lenyűgöző a pályafutása, ma már nem is érdemes leírni azt a szót, hogy klubhűség, hiszen mindez szentimentális és idejétmúlt kifejezésssé vált. Ön viszont, ahogyan utána olvastam, több mint húsz évet játszott Csepelen.
– Így volt ez, fiam, pontosan huszonegy esztendőt szerepeltem a csepeli piros-kékeknél, hiába akart leigazolni többször is a Ferencváros, hiába próbált átcsábítani az MTK, a klubom ragaszkodott hozzám, és nem engedett el. Illetve olykor kölcsönadtak. Azt képzeld el, hogy a különböző kupameccseken, húsvéti tornákon néha szerepelhettem a FTC, az MTK vagy az Újpest csapatában is. Aztán, persze, mentem vissza az enyéimhez, hiszen várt a gyár és várt a csapat.
– Tudom, hogy akkoriban még a sztárok is dolgoztak, legalábbis be kellett látogatniuk a munkahelyükre.
– Nemcsak be kellett látogatni, hanem igenis dolgozni kellett. Én például 1945. május 19-én léptem be a Csepeli Vasműbe inasként, hogy aztán segéd legyek, s esztergályosként dolgozhassak. Jóval később helyeztek át afféle tisztviselői állásba. Délelőttönként mindig a gyárban voltam, persze ha fontos meccset játszottunk, akkor kikértek, főként akkor, ha a válogatottról volt szó. De úgy volt az megoldva, hogy a gyár bérszámfejtői ugyanúgy számolták el, amikor a tatai edzőtáborban készültem, mintha a vasat munkáltam volna meg az esztergapad mellett. ---- – A múlt vasárnap volt hetvenöt esztendős, így hát isten éltesse. Elképesztően sok emlék juthatott az eszébe, amikor felköszöntötték, és koccintottak az egészségére. Most arra lennék kíváncsi, mi maradt meg leginkább önben az angolok elleni hét egyes diadalból.
– Először is a félelem. Én akkor egyszer már játszottam a válogatottban, Bulgáriában. Érdekes nap volt az, a mi válogatottunkat kettéosztották, az egyik fele Prágában lépett pályára a csehek ellen, és nyert öt egyre, mi pedig amolyan B-csapatként, de mégis hivatalos nemzetek közötti válogatott mérkőzésen egy egyes döntetlent értünk el Szófiában. De visszatérve az angolok elleni kilencven percre, megremegett a lábam, amikor kifutottam a Népstadion gyepére. Bevallom, egyszer sem hallottam meg, amikor a bíró sípolt, akkora volt a hangzavar. ---- – Számított arra, hogy kezdő lesz?
– Nem, csodaszámba ment, hogy én szerepelhetttem a jobbszélen, amikor ott volt Sándor Károly, a Csikar és Budai László is. Emlékszem, két nappal a mérkőzés előtt félrehívott Sebes Gusztáv, és azt mondta, mellettem döntött, ne idegeskedjek, majd az Öcsiék segítenek mindenben. Így is történt. Csepelen soha nem jobbszélsőként szerepeltem, sőt a háború utáni legendás ifiválogatott csatársora is úgy állt föl, hogy Budai, Kocsis, Tóth, Palotás, Czibor. Tessék, itt is centerként vettek számításba. Ám, ha Guszti bácsi a jobbszélre állított, akkor nekem ott kell bizonyítanom. Nem volt sok időm megijedni, mert elkezdtük rugdosni a gólokat, az ötödiket én magam szereztem, mégpedig Kocsis "Kocka" hosszú indítása után. Az angolok még hat nullnál sem adták fel, kemény legények voltak, nemes ellenfelek. Csak mi jobban futballoztunk náluk, meg aztán a magyar csapat támadó szellemű futballistákból állt. Buzánszky, Lóránt, Lantos is képes volt csatárerényeket felmutatni. Büszke vagyok rá, hogy tagja lehettem ennek a válogatottnak, az viszont nagyon bánt, hogy már évek óta nincs Csepel, és a korábbi klubomnál már nincs futball… ---- A Fekete Párducnak, a magyar válogatott kapusának, Grosics Gyulának nem sok dolga volt azon a mecscsen. Igaz, egyszer Broadis, 6:0-s vezetésnél, bevette a kapuját, de az már nem osztott, nem szorzott. Grosics Gyula így emlékszik vissza a találkozóra: "Valójában két meccset kötöttek le a vezetők az angolokkal. Mindez még a hat hármas győzelmünk előtt történt. Úgy lehettek vele a britek, hogy majd jönnek a magyarok Londonba, jól elverjük őket, ám nemes gesztusként már előre felajánljuk nekik a reváns lehetőségét. Szóval ez a május huszonharmadikai összecsapás régóta tervezett derbi volt, és engem bizony alaposan megleptek az angolok. Azt hittem, sokkal okosabbak és taktikusabbak. Ugyanis amikor Londonban elvertük őket, képtelenek voltak mit kezdeni a mi 4–2–4-es felállásunkkal, és azzal, hogy Hidegkuti Nándi visszavont centerként mindig üresen maradt. Úgy hittem, okultak ebből, és Budapestre majd odaállítanak valakit Nándi mellé, és nem ragaszkodnak ennyire a már elavultnak tűnő rendszerhez. Nem így történt. Az angolok hasonló taktikával rukkoltak ki, mint Londonban, és a mi csatáraink rendre mögéjük kerültek. Ezért rúghattunk mi nekik két meccsen tizenhárom gólt."
Buzánszky Jenő is furcsállotta az angolok felállását.
"Nem értem, miért nem tanultak a WM-rendszer csődjéből, de mindegy, nekünk ez jól jött – mondta a legendás jobbhátvéd.– A meccs előtti napokban nagyon megszaporodtak a barátaim, mindenki jegyet akart kérni. Annyi pénzt gyűjtöttem össze, hogy külön testőrségre lett volna szükségem, amikor felvittem Pestre… Kaptam még tizenhét pluszbelépőt is, azokat a feleségem osztotta szét – hát, nagyon nem szerették akkoriban, mert rengeteg ismerősnek nem jutott jegy. A meccs fantasztikus volt, és leginkább az első gólra emlékszem: akkor szabadrúgáshoz jutottunk, Puskás Öcsi annak rendje s módja szerint le is állította a labdát. Már éppen elrúgta volna, amikor Lantos odaszemtelenkedett, és elrúgta előle. Öcsi annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott, bár abban biztos vagyok: ha nem született volna belőle gól, végigkergette volna a pályán Misit…" ---- Bár az sem volt sima ügy, ahogy az egyszeri halandó az egy hónappal ezelőtti magyar–brazilra próbált jegyet venni, az 1954-es, angolok elleni derbi sokkal nehezebb feladat elé állította a drukkereket. A találkozóra összesen 92 ezer belépőt adtak ki, ám ezek nagy része természetesen a fő- és majdnem főelvtársak kezébe vándorolt. A párton kívül a Demokratikus Ifjúsági Szervezet kapott a legtöbbet, hiszen az az egész országban szétosztotta az arra érdemes fiataloknak a jegyeket. A korabeli tudósítás szerint a DISZ-es küldött csak többlépcsős igazolási eljárás után vehette át a belépőket, és az újságíró szerint a Nemzeti Bankban is könnyebben lehetett volna pénzhez jutni, mint a jegyelosztó irodában egy sokat érő tiketthez.
Nem véletlen, hogy többen egész érdekes módon próbáltak a stadionba jutni. Az még hagyján, hogy a büfések 476 helyére mintegy harmincezren jelentkeztek, hogy két kolbász eladása között lássanak valamit a meccsből. Két kőműves például kapott a lehetőségen, hogy a Népstadion területén kell dolgozniuk szombaton, ezért megkérték társaikat, hogy amúgy Kőmíves Kelemen módra falazzák már be őket, ők végigálldogálják az éjszakát, és másnap reggel majd besurrannak a stadionba. A terv félig vált be – a falazás és az ácsorgás megvolt, de amikor kibontották magukat, az őrök lekapcsolták őket.
Egy úriember azzal hívta fel Németh Imre stadionigazgatót, hogy a már helyüket elfoglaló gaz szurkolók postagalambok útján akarják kicsempészni a jegyeket, hogy azokkal a kint várakozók is bejussanak. A fontos információért nem is kért mást cserébe, csupán egy belépőt. Németh Imre köszönte a figyelmeztetést, és megígérte, küldi a jegyet – egy postagalambbal… De nem úszta meg a rohamot a Népstadion gondnokának felesége sem, akihez több ezren próbáltak bekéredzkedni éjszakára: na, nem a házasságtörés, hanem a létesítmény területére való bejutás reményében. Fájdalom, a konyha túl kicsi volt egy efféle akcióhoz. A furfangos dolgok tehát nem váltak be, helyette megérte inkább keményen dolgozni: a jegyek jó részét ugyanis a sztahanovista élmunkásbrigádok között osztották szét.
Nem véletlen, hogy 1954 májusában 200 százalékra ugrott a termelés…