Szénásszekér vagy magánrepülő?

"…kell még különbusz, különvonat vagy különrepülő, bársonyszőnyeg az öltöző előtt, a jó hangulat érdekében népviseletbe öltözött, bájosan mosolygó és kendővel integető lányok, készséges szobapincér, az edzőtáborban baldachinos ágy, félmeztelen szolga, aki a forróságban pálmalevéllel legyezget, riksakuli, egy olyan baktérium- és vírusszürős maszk, amilyet Michael Jackson használt, ha a rajongói közé lépett, és legyen még napszemüveg, valamint álbajusz. Ha a fenti felsorolásból bármely tétel hiányzik, úgy a válogatottbeli szereplést lemondom, arra való hivatkozással: nekem minden energiamorzsára szükségem van ahhoz, hogy az éves apanázsomat biztosító klubomban becsülettel helytálljak.Maradtam tisztelettel…"Na ja, a profiskodás nehéz kenyér, de legalább csütörtök óta kezdem megérteni azt, amin tavaly szeptember közepe óta töröm a fejemet: hogy a jó égbe verték meg a mieinket a lettek, miképpen is lehet az, hogy a lelkes, energikus és olykor bizony mosolyogtatóan csámpás stílusban futballozó Maris Verpakovskis gólokat tudott nekünk lőni (Budapesten egyet, Rigában pedig kettőt), aztán a svédeknek, majd az Eb-pótselejtezőn a törököknek. Vajon miért volt az, hogy úgyszólván egymaga egy szerény mosoly kíséretében Európa teljes ámulatára és hitelenkedése mellett Portugáliáig röpítette a balti állam csapatát, hogy a nagy tette megkoronázásaként szerződést kaphasson a Dinamo Kijevtől.De ne irigykedjünk, mert volt – mondom: volt! – nekünk is ilyen szerény, mindig mosolygó, csupa természetes erőt sugárzó kedves, már-már valóban szeretnivalóan egyszerű, és megalkuvást nem ismerő stílusban futballozó játékosunk: Dárdai Pál.Bizony az az ifjú, aki a kilencvenes évek közepén a mostanihoz hasonlatos csontroppantó hidegben, a pécsi labdarúgás ordító szegénysége közepette, a keményre fagyott újmecsekaljai stadion gyepén rövid ujjú dresszben (ugyanis a PMFC szertárában akkoriban nem volt más, csak az az egy garnitúra szerelés) másfél órán át dekázgatott, passzolgatott egy újságcikk és néhány fénykép kedvéért, hogy aztán évekkel később ugyanezzel a habitussal induljon el a valóságos gazdagságot sugárzó profizmus felé. Dárdai Pál 1996 januárjának egyik semmitmondó reggelén a Déli pályaudvaron a Mecsek-expresszről lelépve a budai flaszterre tette a lábát, hogy aztán a szorgalmának, a tehetségének, az apjától (aki nem mellékesen a világ egyik legőszintébb és legkedvesebb embere) örökölt futballtudásának köszönhetően legközelebb a berlini reptérre érkezve, a Hertha BSC szerződésével a zsebében álljon sorba az útlevélvizsgálatnál.Feszült is minden magyar focirajongó keble, hogy lám-lám, még ebből a fene szegényes magyar fociközegből úgy is lehet valaki sikeres, ha összeszorított fogakkal küzd, és ráadásul van ereje is hozzá.Ami volt, elmúlt…A játékos, persze, megmaradt – a stílusa változott.No, de ilyen az élet, és még mielőtt bárki csak az elvtelen gúnyolódást vélné kiolvasni a fent sorolt szavakból, annak álljon itt egy rövid mondat: Dárdai Pálnak bizonyos aspektusból még igaza is lehet akkor, amikor azt mondja, hogy szíve szerint immár megválogatná, melyik válogatott meccsre jönne haza, ha a szövetségi kapitány, Lothar Matthäus hívja.A pénz (amit ugyebár a profi labdarúgó a klubjában kereshet meg) ebben az érdes világban éles ellentében áll az érzéssel (esetünkben a címeres mez viselése adta dicsőséggel). S bizony a kemény küzdelmekben edződő játékosnak óhatatlanul is döntenie kell: a sok ezer eurót, avagy a kétes dicsőséget – mármint hogy egy válogatott meccs után ünneplik, vagy éppen kifütyülik – kapja a produkcióért járó "fizetség" gyanánt… Az egyesületek, amelyek a bajnokságban, valamint a nemzetközi kupákban való minél eredményesebb szerepléssel kasszírozhatnak sok pénzt, és emígyen adhatnak magas fizetést a labdarúgóiknak, a maguk módszereivel tiltakoznak a válogatottak felkészülési mérkőzései ellen (a próbálkozásaik, úgy tűnik, viszonylag sikeresek, hiszen egyre kevesebb a FIFA naptárában az a játéknap, amit a nemzeti csapatok használhatnak), és a "…ha elmégy a válogatotthoz, akkor a következő meccsünkön nem játszol!" kezdetű mondat igencsak hatásos a prémiumból élő, és viszonylag rövid pályafutással számoló profival szemben.És mégis… A futball olyan játék, amelyben a szívnek kell győzedelmeskednie az üzlet szintjére lecsupaszított érvekkel szemben.Akkor ugyanis már nagy baj van, ha kiderül, hogy van az a pénz (legyen szó akár Zinedine Zidane-ról, akár Dárdai Pálról), amely elnyomja a futballista lelkében azt a lelkesedést, amit a válogatottbéli szereplés adhat, és éppen ezért totálisan mindegy, hogy egy futballista szénásszekéren vagy magánrepülőgéppel érkezik meg egy meccs helyszínére, és repül aztán haza, hogy amatőr vagy profi, azaz a lehetőségért ő fizet vagy ő kap pénzt, hiszen neki, amint átlépte a pálya szélén a mészvonalat, a győzelemért kell küzdenie.A történet itt ér véget…