Most nagy futballbumm lesz!

– Megenged egy hülye kérdést?
– Attól függ…
– A telefonba azt mondta, kevés az ideje, a városban van elintéznivalója, és onnan jön hozzánk a szerkesztőségbe. Arra gondoltunk, biztos a karácsonyi vásárlást intézi. Árulja el: ilyenkor a nagy zsúfoltságban, tolongásban öszesúgnak a háta mögött az emberek – nézd, itt az Egervári –, avagy megállítják, hogy ismeretlenül is megváltsák önnel a magyar futballt?
– Ez is, az is… De ez a sugdosás meg a megállítás azért már nem a régi. Játékoskoromban vagy akkor, amikor a nyolcvanas években a válogatottnál dolgoztam, illetve a Dunaferr-sikerek idején az utcán, a piacon nagyobb slágertéma volt foci.
– Mi változott?
– Viccelnek? Szinte minden. A futball a humor – pardon: a humorizálgatás – céltáblája lett, a lapban arról olvasok, hogy emberek, ne menjetek meccsre, úgysem érdemes, és az emberek nem mennek meccsre. Sőt a régi, nagy rajongók közül is egyre kevesebben mennek, akik pedig pluszban kijönnek, azok között, tisztelet a kivételnek, több a balhékereső, mint a sportrajongó. Ezek után a futballista, az edző, egyáltalán a sportágért élő atyafi kevéssé fontos szereplője lesz a hétköznapoknak. Szóval ha karácsonyi vásárlós ember lennék – mint ahogyan nem vagyok az –, akkor sem biztos, hogy kérdésektől zaklatott utat tennék meg egy bevásárlóközpontban vagy a Váci utcában. Annak viszont örülök, hogy a szûkebb hazám, Pomáz közössége változatlanul focirajongó. Látják, ott igazán fontos a labdarúgó-edzőségem, és merthogy őszinte minden megnyilvánulás, hiányérzetem sincs, mert van kivel elvitatkozgatni a fociról. Ráadásul itt a békesség, amit a családom ad meg nekem, lecsillapítja a viharokat a lelkemben.
– Ha nem ismernénk, azt mondanánk, megkeseredett ember lett, ám mert ismerjük, így tudjuk, most csendben kritizál. Minket is. Nem baj, majd vitatkozunk, és a keserûségére azt válaszoljuk: azok bántják, ne adj ég, viccelődnek a magyar futballon, akik látják, hogy más sportágak a labdarúgáshoz hasonlóan dicsőséges múlttal, ahogyan régen, ma is hozzák a ragyogó eredményeket.
– És ha ismernek, akkor tudják, magam is csodálója vagyok a kézilabdásainknak – szomorú voltam, hogy a lányok most nem lettek aranyérmesek a világbajnokságon, de amiatt boldog voltam, hogy miénk az ezüst –, ünneplem a vízilabdázók győzelmeit, büszke vagyok az úszókra, de nekem a futball a szerelmem. Unalmas már a panasz, de ettől még tény: a csapatjátéksportokban igazán mostoha körülményekkel csak a labdarúgásban találkozhatunk. Majd nézzék meg a téli felkészüléskor, hogy a legjobbnak mondott gárdák is milyen pályákon készülnek. Láthatóan nehéz, már-már ellehetetlenült helyzetben van a sportágunk, ezért segítségre szorul. Meggyőződésem, a labdarúgás az elmúlt évszázadban szerzett nekünk annyi örömöt, hogy ezt kiérdemelje szurkoló, játékos és vezető egyaránt.
– Az MTK-nál…
–…az MTK-nál a háttér az utóbbi években adva volt a nyugodt szakmai ténykedéshez – arról majd máskor beszélhetünk, hogy a most jelentkező gondok miből fakadnak –, és ez a játékosanyag minőségében, a futballistákkal elvégezhető munka tartalmasságában megmutatkozott, és a honi szinten mérhető sikerek sem maradtak el. Azonban a körülmények még ennél a klubnál is mostohák, az állami tulajdonban lévő létesítmények elöregedtek, az edzőpályákon gyakorolni csak komoly lelki felkészültség után lehet: aki nem tudja csukott szemmel, álmából felverve, merre van a gödör, megsérülhet. Jellemző, hogy az MTK proficsapatának kölcsönben a Sörgyár-pályán kell edzenie, de kérem, mindezt most ne értsék félre – bár ilyenkor mindig visszahallani: már megint a futballisták sírnak… –, a mi gárdánk még így is kivételezett helyzetben van, hiszen a tulajdonosi szemléletnek köszönhetően a ciprusi edzőtáborban átvészelheti a telet. Általánosságban nézve azonban a magyar labdarúgócsapatok többsége olyan körülmények között készül, dolgozik és él, amit külföldön, ahol a futballt komolyan veszik, nem fogadnának el.
– Tényleg azt mondják majd: a magyar edzők mindig sírnak. A drukker csak azt látja, hogy – az ön példájánál maradva – az MTK játszik három nemzetközi kupamecscset a zágrábi Dinamóval, és háromból háromszor a horvátoké a siker. És itt például megdől az a tétel, hogy majd az utánpótlás kirántja a focinkat a bajból, hiszen a három meccs három játékosgeneráció bizonyítási lehetősége is volt egyben, de ennek az összevetésnek a vége a Dinamo sikere, az MTK kudarca lett. Miért?
– Van egy örök példám, ami úgy kezdődik, hogy az egyik diák Oxfordban, a másik a mongóliai egyetemen végez. Az egyik a tudását parádés körülmények között és a zsenialitást megalapozó háttérrel végezheti, a másik jóval szegényesebb módon. A lényeg: a döntéshozóknak megérne egy utat, hogy körülnézzenek a zágrábiaknál – én ugyebár hivatalból megtehettem már –, és lássák, hogy a horvátoknál hány pályán, pontosabban hány jó minőségû füves és mûfüves pályán zajlik a fiatal labdarúgók képzése. Ez az alap, a későbbi hozomány a játéktudás, illetve az a fajta szemlélet, ami nálunk gyakorlati értelemben is futballellenes, hiszen tessenek utánanézni: csak Budapesten húsz év alatt négyszáz csapat szûnt meg, és pályák tucatja tûnt el. Mi, sajnos, nem építünk, hanem rombolunk.
– A magyar focivalóságot mi is ismerjük, de a tudás nem mindig annak a függvénye, hogy valaki selyemsimaságú gyepen vagy szántóföld-érdességû talajon rúgja a labdát. Egy magyar futballista miért nem hisz megalkuvás, előzetes magyarázkodás nélkül a győzelemben, sőt, miért nem óhajtja annyira a sikert, mint – mondjuk – egy horvát?
– Tudják, szerintem a legnehezebb a fejekben, a lelkekben lévő szokásokon változtatni. A saját lányom példáját látom magam előtt. Amikor Kuvaitban dolgoztam, Krisztina angol nyelvû iskolába járt. Ott a diák, ha akart, könnyed lélekkel beléphetett a tanári irodába, mert megbeszélnivalója volt, és az nem számított bûnnek. Nálunk a poroszos neveltetés hatása érezhető, itt egy gyerek kéztördelve, hatalmas lelki energiát mozgosítva teszi meg ugyanezt az utat a tanáráig. Az ebből fakadó kishitûség pedig később is visszaköszön, ezért gyakorta hiába mondjuk, vagy mondják: ugyan, gondolkozzunk már pozitívan. Piti félelmeket neveltek belénk, a gyerekeinkbe, az unokáinkba…
– Márpedig a közös győzelemtudatot emlegeti az új szövetségi kapitány, Lothar Matthäus is. Furcsa mód ő a poroszos rendet és az amerikás "mindig légy optimista” szemléletet képviseli. Ha már itt tartunk: ön volt a német edző magyar riválisa a kapitányválasztás során. Csalódott?
– Nézzék, nem én jelentkeztem kapitánynak. Korábban már előfordult, hogy visszautasítottam a megkeresést, azonban most komoly szakmai kihívásnak láttam a feladatot. Klubedzőként minden átigazolási időszakban igyekeztem az adott posztra a megfelelő képességû labdarúgót igazolni, de ez érthetően korlátokba ütközött. Szövetségi kapitányként azonban nem lett volna ilyen gondom, hiszen a legjobb magyar futballistákkal dolgozhattam volna együtt. Az, hogy az edzőbizottság engem javasolt kapitánynak, mindenképpen elismerés, arról aligha tehetek, hogy más szempontok is fontosak voltak a döntéshozatalnál.
– Íme, a sarokpont: ön mit remél Lothar Matthäus kapitányi kinevezésétől?
– Egyfelől azt, hogy most nagy futballbumm lesz, vagyis bizonyosan lesz ennek a rendhagyó lépésnek kedvező hozománya. Remélem, az egykori világklasszis labdarúgó beszélget majd velünk, magyar edzőkkel, és a szakma érdekeit képviseli, amikor a futballunk problémáiról kell magasabb szinten beszélni. A kollégáimnak és nekem is alapvető érdekünk, hogy segítsük Lothar Matthäust, de azt hiszem, elvárhatjuk tőle, hogy ahol illik, ott hallassa a hangját a labdarúgásunk érdekében.
– Lehet, most megúszott egy kellemetlen kalandot: eddig valamennyi csapatánál kitöltötte a szerződését, így az MLSZ elnökségének a döntése azt is jelentheti, e hagyomány nem szakad meg.
– Van egy mondás, amely szerint az a jó edző, akit legalább egyszer már kirúgtak a szerződése lejárta előtt. Tagadhatatlan, ez velem még nem történt meg, de cseppet sem bánom, hogy így alakult. Alighanem szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis olyan csapatoknál dolgozhattam, ahol a vezetők partnerek voltak a munkában, és a közös erőfeszítések rendre eredményre vezettek. Ugyanakkor nehogy azt gondolja bárki is, hogy a pályafutásom során nem adódtak nehéz időszakok. Nekem is kijutott a "jóból”, azonban eddig kezelni tudtam ezeket a helyzeteket.
– Való igaz, önről az a kép él az emberekben, hogy egyfelől remek szakember, ugyanakkor kiváló pedagógus is. Ha százalékban kellene kifejezni, akkor mit mondana: az edzői pályán mekkora szerepe van a pedagógiának?
– Nem hiszem, hogy ez számokkal kifejezhető lenne. Amikor váratlan helyzet adódik, nagy szerepe lehet a mentális felkészítésnek. Sokan talán nem is gondolják, hogy olykor egy kiadós beszélgetés nagyobb hasznára van a labdarúgónak, mint a kőkemény edzés.
– Nagy hatással van a futballistákra?
– A futballban az eredményesség a legfontosabb, és amire büszke vagyok, az az, hogy nem kerültek el a sikerek. Azonban legalább ilyen fontos, hogy volt mondjuk négyszáz játékosom, és közülük háromszázkilencvennel ragyogó kapcsolatot sikerült kialakítanom. Talán emlékeznek arra, hogy a Dunaferr edzőjeként részese lehettem egy kivételes sorozatnak. Negyvenkét bajnoki találkozón maradtunk sorozatban veretlenek, ezzel európai csúcstartók voltunk, és a Tatabánya csapatát láttuk vendégül. Az ellenfél gárdájában ott volt az a Vincze István, aki korábban a játékosom volt, és nem tagadom, az egyik kedvencemnek számított. A vendégek alaposan elvertek bennünket, "Pilu” háromszor is a hálónkba lőtte a labdát. A harmadik góljánál aztán odajött hozzám, rám kacsintott, és azt mondta: "Mester, nem látja, hogy ez a szőke gyerek nem tud tartani, miért nem cseréli le őt?” Az a bizonyos szőke gyerek Molnár Zoltán volt, egykori csapattársa, a barátja, és bár a helyzet nem volt túl vidám, csak mosolyogni tudtam a csibészségén. És higgyék el, forduljon bárhogy is a világ, a futballban ez a szép…