Hiányoztak a nézők a lelátóról

Van étvágyuk, az biztos.
Az ember csak rápillant a tabellára, és csodák csodájára azt látja, hogy Lettország csapata az első helyen áll, és a négy lejátszott találkozón egyetlen gólt sem kapott. Csoda-e, ha ez a mintegy száz éneklő, doboló, falatozó lett atyafi abban bízott, hogy csapatuk a magyar fővárosban is győz. Mi meg erre a meccs előtt még aligha szólhattunk bármit is. Futballügyben jobb nekünk csöndben maradni. De visszatérve a lettekre, velük korábban egyetlen egyszer, 1995. március 8-án játszottak a mieink (3–1-es győzelem a Fáy utcában…), és abból a lett válogatottból most is itt van Olegs Blagonadezdins, Valentins Lobanovs, Andrejs Stolcers és Mihails Zemlinskis. Naná, Lettország csapata, ahogy Gellei Imre szövetségi kapitány is elmondta, évek óta együtt van, a keretet némi túlzással úgy bebetonozta Aleksanders Starkovs, mint öreg gazda a készülő présházat.
Ráadásként még ott a betonbiztos lett védelem.
De majd most. Szabics Imre megmutathatja a világnak, hogy micsoda értéket jelent az a jobb és bal láb. Az ifjú emberke – aki a legutóbbi évadban a Sturm Graz színeiben futballozott, s aki lényegében a válogatott miatt vesztette el az állását az osztrákoknál, hiszen munkaadói nehezményezték, amikor a Megyeri úton, Luxemburg ellen sérülten is a kapitány rendelkezésére állt – először szerepelt kezdő játékosként a válogatottban. Korábban a közönség szinte bekiabálta őt a nemzeti csapatba, és aligha véletlen, hogy Nyilasi Tibor szinte még az általános iskolai matekdolgozatról kérte el, hogy szerepelhessen a Ferencváros felnőttcsapatában.
Egyébként pedig szombat este hat óra tájban befejeződött a fiúk lelki küzdelme. Amikor megérkeztek a Puskás-stadionba, és kisétáltak a zöld gyepre, egytől egyig mindegyikük elfelejtette a korábbi napok sopánkodásait, szentimentális gondolatait, szerelmetes női magazinokba való kifakadásait. Bizonyára volt olyan is közöttük (és persze a szurkolók között is…), akinek eszébe jutott, hogy Szűcs Lajos micsoda lehetőséget szalasztott el. A Fradi kapusa még akkor köszönt el enyhe depresszióra hivatkozva a kapitánytól, amikor Király Gábor egészséges volt. Aztán jött a szerencsétlen sérülés, Gellei kapitány rémült felkiáltása, hogy "Itt a Végh!”, mintegy jelezve, hogy régi-új kapus mutatkozik be szombat este.
A mieink mintegy két órával a kezdés előtt nyugodtan sétálgattak a pálya gyönyörű gyepszőnyegén, eközben a stadion környékén megelevenedtek a régi szép idők. Perechegyek tornyosultak itt is, ott is, amott nyugodt lovasrendőrök baktattak, olyan volt az egész, mint amikor még a kettős rangadók előtt a szoborkertben melegített az utánozhatatlan, zseniális Törőcsik András, a Kese, és bizony őt, no meg a kortársait többen nézték gimnasztikázás, nyújtás közben, mint ma egy első osztályú bajnoki mérkőzést. Szóval készült mindenki, sőt, nem fogják elhinni, a rendőrök ezúttal semmit sem bíztak a véletlenre. Tíz civilruhás ifjú nyomozó jelent meg az In-Kal Security egyik biztonsági emberénél, és jelezte, hogy ők bizony beülnek a drukkerek közé, biztos ami biztos alapon. A kutya nem mondta volna meg róluk, hogy ha kell, azonnal stukkert rántanak, és bilincsbe vernek.

Pedig gyaníthatóan senki sem készült bunyóra ezen az estén, nagy tételben lehetett volna fogadni arra, hogy a szurkolók még akkor sem akarják majd meggyepálni Lipcsei Pétert, Urbán Flóriánt meg a többi magyar játékost, ha ne adj Isten vereséget szenved a csapat. De hagyjuk is a verekedést, no meg a vereség szót, egyik idegesítőbb mint a másik. Ennél sokkal fontosabb, hogy Dragóner Attilát a belga Standard Liége és a francia Rennes is figyeli, de nagyon, és ha a védő nem rúg kétszer orbitális nagy lyukat, vagy nem kötényezi el őt Andrejs Rubins oda-vissza, akkor minden esélye megvan rá, hogy Belgiumban vagy Franciaországban folytassa pályafutását. Dragóner tehát játéklehetőséget kapott, nem úgy, mint Fehér Miklós, akit nagyon várt a kapitány. A Benfica csatára hármat vágott a legutóbbi bajnoki meccsén, és ha nem is lett volna kezdő, de epizódszerephez juthatott volna. Sajnos térdsérülése olyan súlyosnak bizonyult, hogy még az is kérdéses, szerdán San Marinóban játszhat-e. De természetesen ő is itt volt a csapattal, mint ahogy a bekötött lábú Király Gábor is, sőt a Kijevben futballozó Bodnár László is úgy érezte, hogy ott kell lennie az öltözőben és a lelátón, hiszen fontos, rendkívül fontos ez a meccs.
Jelzőket keresni teljességgel felesleges.
Szászszor, ezerszer hangzott el a sorsdöntő, a most vagy soha kifejezés, aztán csak nagy magyarázkodás lett a vége. Pedig nekünk már nincs idő és lehetőség számolgatni, fogadkozni, szépeket, nagyokat mondani. A sopánkodás és a mellébeszélés ideje szombat este negyed kilenckor teljességgel véget ért. Sajnos nem voltak sokan a lelátón, még azt is mondhatnánk, bántóan kevesen drukkoltak a nemzeti csapatnak. Mondhatnánk, hogy mindez érthető, az embereknek elegük van a futballból, és nemcsak a színvonalból (színvonaltalanságból), hanem a lelátói hangulatból. Írhatnánk ezt is, csakhogy ezzel nem lehet sokáig takarózni. A magyar ember akkor is vevő a jó futballra (de az igazán jó futballra…), ha marslakók lövöldöznek légpuskával az égből.
Ez a szombat nem hozta el a várva várt összefogást, és megbékélést a szurkolók és a futballisták között. De nemcsak ez volt a fájó.
Nemcsak a zsúfolt lelátó hiányzott. Knézy Jenő sem lehetett itt, akinek a visszatérésére, gyógyulására egyelőre hiába vár a közvélemény. A rák fogva tartja őt. Fogva és bezárva egy kórházi szobába. Mondta is Novotny Zoltán, a rádió remek riportere (te jó ég, mióta közvetítő ő is…), hogy hiányzik, nagyon hiányzik Jenő, nincs olyan meccs, hogy nem jutna eszébe a barátról valamilyen emlék. De mást is mondott Novotny, mégpedig azt mesélte el, hogy élete legrosszabb közvetítése volt az az 1995. március 8-i magyar–lett a Fáy utcából. Rosszabb formában volt, mint a magyar fiúk, szegény Hamar Pisti két gólt is lőtt, aztán mind a kétszer más név hangzott el a rádióban. Novotny Zoltán ezen a szombat estén azt mondta, bárcsak eltéveszthetné megint a magyar góllövőket.
Negyed kilenc előtt két perccel masírozott ki a pályára a tiszta fehérben játszó magyar és a bordóba öltözött lett válogatott. Az embernek a szíve sajdult belé, hogy a lelátóról egyszerűen hiányzott a magyar szurkolótábor…