Ma már Európára figyel

– Nem kérdem, milyen volt a karácsonya…
– Magányos. Edzéseken voltam. A térdem begyulladt, ezért nem végezhettem teljes értékű munkát, de azért ott kellett lennem a foglalkozásokon. Huszonnegyedikén sem pihentünk, délelőtt és délután is gyakoroltunk, azaz, amíg a családom Magyarországon ünnepelt, addig én Vitoriában tréningeztem. Szerencsére karácsony első napján már csak egy edzésünk volt.
– Ez lehetett Ivanovics edző ajándéka.
– Ahogy mondja.
– No de félre bánat, hiszen a búcsúzó esztendő azért igazán szépen alakult az ön számára.
– Nem lehet panaszom. Bajnok lettem Litvániában, jól sikerült az Euroliga-idényem és a Tau-korszak sem hanyatló.
– Olyannyira, hogy 2003 akár a "nagy európai berobbanás" éve is lehetne.
– Magam is így érzem.
– Sokat elárul a helyzetéről, hogy a most zajló idény előtt eljutott, eljuthatott odáig, hogy nemet mondott a litvánok ajánlatára.
– Túlzás lenne azt állítani, hogy biztos voltam abban, hogy lesz jobb lehetőségem, de azért jó esély mutatkozott rá. Évek óta Spanyolországban szerettem volna kosarazni, és úgy tetszik, a Tau Cerámica remek választás volt. Hozzáteszem, nem lenne jó elhamarkodottan nyilatkozni, hiszen az évad fontosabb fele még előttünk áll, s valamit nyernünk kell ahhoz, hogy hónapok múlva is elégedettek lehessünk. Mindenesetre az eddigi eredmények elvitathatatlanok: szinte hihetetlenül, mindössze egy vereséggel tudtuk le a spanyol bajnokság alapszakaszának első felét, versenyben vagyunk az Euroligában és ott leszünk a Király-kupában is. Jó érzés, hogy számolni kell a Tauval mindhárom porondon. Visszatérve a kaunasi búcsúra, azt hiszem, a Zalgirisnál tisztában voltak vele, hogy nem fognak tudni megtartani, Sireika edző annyit mondott, sajnálja, hogy megyek, és reméli, egyszer még kereszteződnek az útjaink.
– Ha már itt tartunk, tudta, hogy Sabonis visszatérni készül?
– Ez már korábban is felvetődött, például akkor, amikor én a klubhoz kerültem.
– Az év fő hozadéka az is, hogy alighanem utoljára próbált visszakerülni az NBA-be.
– Pillanatnyilag valóban minden jel arra mutat, hogy a nyári táborozás volt az utolsó kísérlet. Ezzel a bostoni megmártózással, azt hiszem, lezárult egy fejezet.
– Tizenhét spanyol bajnoki találkozó, tizenhat győzelem. Bosszantó lehet az az egy zakó.
– Valóban az. Elrontotta a makulátlanságunkat. Vasárnap hazafelé a buszon beszéltünk is róla: és már csak azért is dühítő, mert Barcelonában is nyerhettünk volna.
– Azért az az egy belefér. Kívánhatom, hogy soha rosszabb évet?
– Köszönöm, jó lenne. De még egyszer mondom, pontosan tudom, hogy a szezon második fele keményebb lesz. A legutóbbi meccs is rámutatott, hogy csöppet sem természetes a menetelésünk. Hogy őszinte legyek, Lleidában kis híján kikaptunk.
– Mondja csak, melyik volt az év legjobb döntése?
– Egyelőre az, hogy Spanyolországba szerződtem.
– A legbalszerencsésebb pillanat?
– Talán a bostoni tábor első meccse. Egy hete edzettem a csapattal, szerintem jó formában voltam, s a Celtics azzal a Clevelanddel csapott össze, amelyben helyet kapott az elsőként draftolt LeBron James. Sejtheti, micsoda felhajtás volt, telt ház a csarnokban, mindenki odafigyelt a derbire. Erre fel úgy hétpercnyi játéklehetőséget kaptam, s ez így ment a következő meccseken is. Sajnos Bostonban rá kellett jönnöm, Amerikában semmit sem változott a megítélésem.
– No és melyik volt az óesztendő legfelemelőbb momentuma?
– A litván bajnoki cím megszerzése.
– A szokásos, szivaros, whiskys buli?
– Ahogy mondja, bár óvatosan mulattam, mert másnap elég korán indult haza a repülőgépem. Tudja, mi az érdekes? Az arany nem sokkal később igencsak felértékelődött, hiszen a döntőben pályára lépő srácok közül sokan Európa-bajnoki címet szereztek Litvániának.

Az év külföldi sportolója: Tim Duncan

Tim Duncant, az NBA-ban 2003 nyarán bajnoki címet szerző San Antonió-i kosarast választottuk az év legjobb külföldi játékosának, amivel persze nem vagyunk egyedül. Duncan mind az alapszakasz, mind a döntő legjobbjának járó MVP-címet kiérdemelte a tengerentúli profiligában, és a Sports Illustrated című tekintélyes amerikai szaklap is őt látta az év sportemberének (holtversenyben visszavonuló csapattársával, David Robinsonnal).
A Virgin-szigeteken született, ám az amerikai válogatottat erősítő – vele az idei olimpiai selejtezőt sikerrel vevő – csatár játékát elemzők mára eljutottak oda, hogy hiába keresik a gyenge pontot, sehogyan sem találják. Ponterős, tud passzolni – azaz kiváló a támadópalánk alatt. Ellenállhatatlanul szedi a lepattanókat, osztja a "sapkákat" – vagyis a védekezésben is nagyon otthon van. Csak illusztrációként: 21 pont, 20 lepattanó, 10 gólpassz, 8 blokk – ezek voltak a mutatói a nagydöntő utolsó mérkőzésén. "Már akkor jobb támadó volt nálam, amikor kopogtatott a ligában" – tett rá egy lapáttal a fentebb említett Robinson, aki bár 11 évvel öregebb nála, egy pillanatig sem volt féltékeny, amikor Duncan 1997-es érkezésekor szinte azonnal arra kényszerült, hogy osztozzon vele a marsallboton. Akkor sem, amikor át kellett adnia azt neki. Tudta, hogy csak így lehet bajnok a Spurs. Az is lett, 1999 után 2003-ban már másodszor.
Duncan az új idényben is csapata motorja, amit el is várnak tőle, hiszen Robinson elköszöntével immár egyedül feszít a rivaldafényben. Amiről mellesleg szívesen lemondana. Nem szereti, ha kiemelik, elvégre a kosárlabda csapatsport, a sikert nem szállíthatja egyetlen ember – vallja. Szép gondolat, már csak ezért sem kerülhette el, hogy mi is kiemeljük…