Férfi kézi: 30 éves a legnagyobb magyar siker

A csapat az 1982-es világbajnokságon a 9. helyen végzett, és már akkor benne volt a kiugrás lehetősége, hiszen négy(!) mérkőzése is döntetlenre végződött. Az együttes 1983-ban a B-csoportos világbajnokságon szerepelt, amelyet megnyert, ráadásul olyan mezőnyben, amelyben ott szerepelt a csehszlovák, az NSZK-beli, a svéd, a spanyol, a francia, vagy éppen az izlandi csapat is.

1985 augusztusában az akkor 31 esztendős, de trénerként már 1982-ben BEK-győztes Mocsai Lajos lett a válogatott szövetségi kapitánya, és az együttes a világ akkori legjobbjai közé tartozó csapatok (Szovjetunió, Jugoszlávia, NSZK, NDK, Lengyelország) ellen lépett pályára a felkészülés során, a későbbi vb-döntőbeli ellenfél jugoszlávokkal háromszor is megmérkőzött idegenben 1986 februárjában (egy győzelem mellett két szolid vereség a mérleg).

A világbajnokságot a két skandináv együttes, a dán és a négy évvel később világbajnok svéd csapat elleni győzelemmel kezdte a csapat (25–21, 23–22), Algéria ellen a siker (23–19) ellenére azonban beütött a krach: a csapat vezére, Kovács Péter egy esést követően kéztörést szenvedett. Ő azonban levette a gipszet, és szó nélkül végigjátszotta a vb-t: a következő négy mérkőzésen 24 gólt szerezve!

„Valóban eltört a kezem, de a kórházból kijőve este levettük a gipszet, eszembe nem jutott, hogy ne lépjek pályára a világbajnokságon, természetes volt, hogy összeszorított fogakkal, beinjekciózva, de játszom – emlékezett vissza Kovács Péter. – A korábbi világversenyeken rendre elbuktuk a lehetőségeinket, azt gondoltam, már soha nem érünk el komoly sikert a csapattal, többünknek ráadásul világbajnokságon az utolsó esély kínálkozott, de talán érettebbek lettünk 1986-ra. Akkor már Németországban szerepeltem, és a bennem amúgy is meglévő küzdeni tudást és önbizalmat tovább erősítette a Bundesliga. Ami a döntőt illeti, tudat alatt talán megelégedtünk azzal, hogy biztosan érmet szerzünk, ezért nem tudtuk megszerezni a végső győzelmet, de nagyon boldogok voltunk. Svájcban minden összejött, harmonikusan dolgozott együtt a játékoskeret és a szakmai stáb.”



A középdöntő újabb három győzelmet hozott a mieinknek, a hős Marosi László volt, aki összesen két gólt szerzett a torna második szakaszában, de nem akármilyen dramaturgiai érzékkel! Izland ellen a 21., Románia ellen a 19. magyar gólt szerezte, úgy, hogy a találkozókat 21–20-ra és 19–17-re nyerte meg a magyar válogatott…

„Nagyon jó képességű, mentálisan erős, győztes típusú, nagy munkabírású játékosok alkották az akkori válogatottat, amely Mocsai Lajos szakmai hozzáértésével párosulva remek egységet alkotott – mondta el az MKSZ alelnökeként dolgozó Marosi. – A célunk a legjobb hat közé kerülés volt, hiszen ez jelentett kvalifikációt a szöuli olimpiára. A posztjaimon, azaz balátlövőben és a bal szélen Kovács Péter és Kontra Zsolt előttem járt, de amikor lehetőséget kaptam, igyekeztem élni vele. Ami a döntőt illeti, a nagy tornák végjátékait is tanulni kell, a jugoszlávok vb-ezüstérmesként, olimpiai bajnokként érkeztek Svájcba, és a finálé végén talán ez döntött, ők rendelkeztek a megfelelő rutinnal. Így is nagy sikert értünk el, amit meg tudtunk osztani a szurkolókkal, remek érzés volt hazaérkezni és szembesülni azzal, hogy milyen sok kézilabdabarátnak szereztünk örömet.”

A sikercsapat kapitánya, Mocsai Lajos is élénken és nagy kedvvel idézte fel a világbajnokság hat jellemző momentumát.

„Nagyon motivált csapattal dolgozhattam, elképesztő mennyiségű munkát tudtunk elvégezni a fiúkkal, többen úgy vélték, talán az utolsó lehetőségük a svájci világbajnokság arra, hogy nagy eredményt érjenek el. A felkészülés idején egy esti edzést követően Fodor János csak annyit mondott nekem: ha ilyen fantasztikus munka után most nem verjük el a világot, akkor soha! Fontos momentum, hogy a csoportmérkőzések előtt egy opera-énekesnő adta elő élőben a magyar Himnuszt, beleborzongtunk, olyan motivációt adott, amivel az erősebb csapatokat is le tudtuk győzni. Nem felejtem el Kovács Péter sajnálatos kéztörését sem, de megbeszéltük, hogy nem számít most a sérülés, még az Algéria elleni találkozót követő éjszakán levágtuk a kezéről a gipszet, az egészségügyi stáb akupresszúrával csillapította a fájdalmait, majd óriásit küzdött a torna következő szakaszában és ragyogóan játszott. A középdöntőben a románok elleni mérkőzésünk előtt az ellenfél szövetségi kapitánya kijelentette, hogy soha nem vertük meg őket tétmeccsen, ez most is így lesz. Nem lett igaza. Kovács Mihály a találkozón kapott egy rúgást a lábára, mire leért a kispadra, már kétszeresére dagadt a térde, de helyben ellátták, majd sorsdöntő helyzetben adott a hajrában bravúros gólpasszt. A következő emlék, hogy Dél-Korea ellen már mi voltunk az esélyesek, de a szünetben még csak döntetlenre álltunk, amikor a második félidő elején azonban Horváth Gábor a jobbszélső kétszer is szinte „ráhúzta” a kapus fejére a labdát, demoralizáló gólokat lőtt, ez önbizalmat adott mindenkinek, és nyolc góllal nyerve ott voltunk a döntőben.”

Mocsai Lajos a világbajnoki finálé történetét a jugók elleni három felkészülési mérkőzéstől indítva idézte fel

„Háromszor is találkoztunk Vujovicsékkal a vb előtt, mindháromszor idegenben. Egy vereség és egy győzelem után Verbászon a szünetben tizenhét-tízre vezettünk, amikor a jugoszláv szövetség elnöke jelezte a román játékvezetőknek, hogy ha kikapnak, még aznap menesztik Zoran Zsivkovics szövetségi kapitányt, a mi fülünkbe is eljutott, hogy a másodedző Arszlanagicsot nevezhetik ki a világbajnokságra. A második félidőben már nem volt esélyünk, fordítottak és nyertek a jugoszlávok. A világbajnoki döntőben volt sanszunk, de a három-kettő-egyes nyitott védekezés ellen nem tudtunk kellő hatékonysággal támadni. Kritikus helyzetekben többször is elcsúsztak a játékosaink, a szó szoros értelmében is, egy-egy izzadságfolton, de objektív módon nézve az ellenfél szinte végig vezetett a döntőben, mi pedig, úgy tűnt, erőnket vesztettük a hajrára. Az ezüstérem, amit maga Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke akasztott a nyakunkba, örök emlék, az elvégzett munkára, a teljesítményünkre, és az azóta tartó barátságokra nagyon büszke vagyok!”