Ár, érték, arány – Malonyai Péter publicisztikája

Régóta vallom, hogy a vesztesek érdekesebbek a győzteseknél. Ne értsenek félre, szívesen örülök együtt azokkal, akik diadalra viszik a magyar színeket, ám náluk egyszerű a recept, közismert a séma – eufória, földöntúli öröm, ezért dolgoztunk, megérdemeltük, és így tovább. Ráadásul aki nyer, annak mindig igaza van, a siker igazzá teszi azt is, ami egyébként nem az (már elnézést...).

Kudarc után érdekesebb a helyzet, hosszabb elemzést is megérdemel, de fokozott figyelmet mindenképpen, hogyan reagálnak a vesztesek, mivel indokolnak, képesek-e hétköznapian megmagyarázni a sokszor megmagyarázhatatlant. Hétköznapi módon – ezen azt értem, hogy elérik-e a legtöbbet, azt, hogy az eszembe jusson, én sem vagyok mentes a kudarcoktól, az ilyesmi természetes dolog, nem feltétlenül tragédia. Másként: kivívják-e az empátiámat, mert ha nem, leragadok az egyszerű drukker szintjén, dühös vagyok és rálegyintek a vesztesre.

Itt vannak például a veszprémi kézilabdázók. A sport jelen idejű műfaj, így aligha túlzás, hogy a csapat szinte emberemlékezet óta azért küzd, hogy végre a legjobb legyen Európában, hívják a sorozatot akárhogy. Ehhez képest az elmúlt 12 kiírásban (2010–2021) három második, egy harmadik, két negyedik helyet mondhat magáénak a csapat, háromszor-háromszor a nyolc, illetve a tizenhat között búcsúzott. Állíthatnak bármit, a céljukat nem érték el, sőt. Ha legközelebb nyernek, elsőre felsóhajtunk, hogy végre, de meglepetésről nem beszélünk, a megmerevedett cél miatt természetesnek találjuk.

Az idei sorozatban a Nantes állította meg a csapatot, idegenben mínusz négy, itthon plusz kettő. Az első meccsen ment el a hajó – mondták többen az együttes környékéről, a franciaországi találkozón, amikor tudósításunk szerint az elismert sztárok az 5. percben 5–3-ra vezettek, a 34.-ben pedig már hétgólos hátrányban labdáztak. Ez azért kiugró különbség, nem méltó a nagy célhoz. Persze a végeredmény ismeretében. Ahogy az sem fér bele, hogy Veszprémben a Nantes kezdjen 5–2-vel, s az is szomorú, hogy a csapat ne tudjon elmozdulni a nagy nehezen megszerzett háromgólos vezetésről.

Apróságok? Meglehet. Az pedig igaz, hogy siker esetén nem számítanak az ilyen meccspillanatok, most viszont... David Davis nem beszélt arról, hogy hibázott volna valamiben. Az edző általánosságokban bírált, leginkább a játékosokat. A Szeged elleni (később szintén elbukott) bajnoki döntő előtt leszögezte, hogy nincs könnyű dolguk, mert vissza kell térniük a földre. Még innen voltunk a két vesztes csúcsderbin, de már hozzátette, „hiszem, hogy jó úton haladunk, remek idényünk volt”. Persze ki kellett térnie a BL-kudarcra, ennek jegyében elmondta, hogy Pep Guardiola sem lett rosszabb edző attól, hogy a Manchester Cityvel a legfontosabb meccsen kapott ki, a futball BL döntőjében a Chelsea-től. De a döntőbe bejutott – teszem hozzá, s azt is, hogy az edző üzenete egyértelmű.

Ahogy az is, hogy az előző, a 2019–2020-as BL-szezonban, amikor a kölni négyes döntő negyedik helye lett a Veszprémé, Davis így beszélt: „Nagy céljaink voltak, ráadásul megalapozottan, hiszen az idény során remekül játszottunk, összeállt a csapat és tele volt önbizalommal. Ehhez képest tulajdonképpen percek alatt elvesztettünk mindent, a Kiel ellen az első félidőben nem voltunk ott fejben. Ezt azért elég kemény volt megélni.”

Fura. Hát kik legyenek ott fejben, ráadásul négygólos vezetésnél akár a Kiel ellen is, ha nem a veszprémi klasszisok? Hogy fordulhat elő, amit a szlovén Gasper Marguc magyarázott: „Megvolt a lélektani momentumunk, de túl könnyelműek voltunk, elpocsékoltuk.” Azt már csak a tények kedvéért említem, amit Davis mondott még decemberben, a lényege, hogy elemezni kell, ami Kölnben történt, mert – most figyeljenek – „ez még egyszer nem fordulhat elő”.

Hát előfordult. Súlyozottan. Pedig a mester azt is elmondta, hogy imádja a versenyhelyzeteket. Nos, a BL négyes döntője, a négy közé jutásról döntő meccs versenyhelyzet a javából.

Úgy tetszhet, hogy az edző nyakába akarom varrni a bukást, de erről szó sincs, csak feltűnő volt, hogy a klub tegnapi közleményéig nem olvastam a felelősségéről. Márpedig elképzelhetetlen, hogy ne legyen köze a történtekhez, már csak a műfaj (edzői hatalom) sajátosságai miatt is. Aztán hétfőn kiderült, nagyon is van köze...

Nem tartozik szorosan ide, de nálam ideillik, hogy a veszprémi klub második lett az év legjobb sportmarketing-megoldásait értékelő rangsorban. Talán azért is, mert a kudarc utáni kommunikációnál a megszólalók könnyedén rázták ki az ujjukból a mismásolást, igyekeztek csak simogatni a lényeget, őrizni a pályán kissé elkoptatott nimbuszt, olyannyira, hogy nem derül ki, mi is történt valójában. Mondom én. És hozzáteszem, minden tiszteletem a vállalkozásé (Veszprém Handball Team Zrt.), a marketingdíjhoz külön is gratulálok, csak hát a drukker sohasem a cég (bocsánat, brand...) sikereire vágyik, hanem a csapatéra.

De említhetem a Vasas futballistáit is. Hiába a hangzatos ígéretek, s főként a jezsuitákat, Loyolai Szent Ignácot idéző (a cél szentesíti az eszközt) igazolások, a csapat maradt másodosztályú. A kommunikáció itt is hajaz a veszprémire, hiszen az előző idényben még NB I-es gólkirály, Radó András határozottan állította, hogy megérdemelték volna a feljutást – ha az egész éves teljesítményt nézzük. Nos, az „egész” évben benne van az a nyíregyházi mérkőzés is, amelyen elszálltak a remények. Ám érdekesebb az edző, Schindler Szabolcs értékelése, amelynek lényege, hogy 81 pontot szerzett (a Békéscsabával és a Vasassal, teszem hozzá), s ezzel az edzők között ő lett az első az NB II-ben. Ehhez is melegen gratulálok. Az együttes viszont nem jutott fel, ez azért aligha lényegtelen. Ahogy az is fontos, hogy hivatalba lépésekor egyértelműen fogalmazott: „Nincs mellébeszélés, itt minden meccsen győzni kell!” Kellett – volna. S akkor nem cserélték volna le azóta Kuttor Attilára.

Nekem leginkább az tűnt fel, hogy a pórul járt csapatoknál alig esik szó az ellenfélről. Mintha eszükbe sem jutna, hogy a másik oldalon lévők is készülnek, megtesznek mindent, hogy egyről a kettőre jussanak. Most nem az elemzésekre gondolok, hanem – már megint – a kommunikációra. Esetleg az őszinte félelemre, ami emberi. Nem szégyen a sztároknál sem.

Régen természetes volt, hogy létezik a másik oldal is. Az 1938-as világbajnokság döntője (Olaszország ellen 2:4) előtt itthon az optimizmus, a remény volt az úr, és mégis... Dietz Károly szövetségi kapitány úgy vélte, hogy a mérkőzésen az dönt, hogy „játszani tudjuk-e a saját stílusunkat, vagy nem. Ha az olaszoknak sikerül ránk kényszeríteniük az ő stílusukat, akkor ők győznek, mert abban ők a jobbak.” A Nemzeti Sport szerint, ha „mi tudásban jobban is állunk, az olaszok viszont küzdőkészség tekintetében állnak valamivel jobban, s az olyan mérkőzésen, mint a vb-döntő, a küzdőerények legalább annyit nyomnak a latban, mint a tudás”. A Sporthírlap úgy véli, hogy „az olaszok elleni hagyományos balszerencse legyőzhet minket, sőt az olaszok jobb játéka is”, de a lényeg, hogy „a magyar csapat már csak több lehet, kevesebb nem”.

De még 1954-ben, amikor mindenki biztosra vette, hogy az Aranycsapat világbajnok lesz, a döntő előtt a Népsport leszögezte a később győztes (3:2) nyugatnémetekről, hogy „ők mutatták a legnagyobb javulást a világbajnokságon, ők időzítették legjobban a formájukat, és elmondhatják, hogy éppen a legnagyobb feladat előtt érték el formájuk tetőpontját”, ezért a döntőben szükség lesz „mindarra, amit csak elő tudunk venni a magyar labdarúgás gazdag fegyvertárából”.

Mindezt persze a kívülálló mondja, belülről biztosan másként fekszik a leányzó. Hogy közelítsek hozzájuk, s korszerű(bb) legyek, felvetem a nagy kérdést: ár-érték arányban hogy állunk a füstbe ment nagy tervekkel?

Másként: a cél meddig szentesíti az eszközt – ha nem érik el?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Kudarc után érdekesebb a helyzet, hosszabb elemzést is megérdemel, de fokozott figyelmet mindenképpen, hogyan reagálnak a vesztesek, mivel indokolnak, képesek-e hétköznapian megmagyarázni a sokszor megmagyarázhatatlant. Hétköznapi módon – ezen azt értem, hogy elérik-e a legtöbbet, azt, hogy az eszembe jusson, én sem vagyok mentes a kudarcoktól, az ilyesmi természetes dolog, nem feltétlenül tragédia. Másként: kivívják-e az empátiámat, mert ha nem, leragadok az egyszerű drukker szintjén, dühös vagyok és rálegyintek a vesztesre.

Itt vannak például a veszprémi kézilabdázók. A sport jelen idejű műfaj, így aligha túlzás, hogy a csapat szinte emberemlékezet óta azért küzd, hogy végre a legjobb legyen Európában, hívják a sorozatot akárhogy. Ehhez képest az elmúlt 12 kiírásban (2010–2021) három második, egy harmadik, két negyedik helyet mondhat magáénak a csapat, háromszor-háromszor a nyolc, illetve a tizenhat között búcsúzott. Állíthatnak bármit, a céljukat nem érték el, sőt. Ha legközelebb nyernek, elsőre felsóhajtunk, hogy végre, de meglepetésről nem beszélünk, a megmerevedett cél miatt természetesnek találjuk.

Az idei sorozatban a Nantes állította meg a csapatot, idegenben mínusz négy, itthon plusz kettő. Az első meccsen ment el a hajó – mondták többen az együttes környékéről, a franciaországi találkozón, amikor tudósításunk szerint az elismert sztárok az 5. percben 5–3-ra vezettek, a 34.-ben pedig már hétgólos hátrányban labdáztak. Ez azért kiugró különbség, nem méltó a nagy célhoz. Persze a végeredmény ismeretében. Ahogy az sem fér bele, hogy Veszprémben a Nantes kezdjen 5–2-vel, s az is szomorú, hogy a csapat ne tudjon elmozdulni a nagy nehezen megszerzett háromgólos vezetésről.

Apróságok? Meglehet. Az pedig igaz, hogy siker esetén nem számítanak az ilyen meccspillanatok, most viszont... David Davis nem beszélt arról, hogy hibázott volna valamiben. Az edző általánosságokban bírált, leginkább a játékosokat. A Szeged elleni (később szintén elbukott) bajnoki döntő előtt leszögezte, hogy nincs könnyű dolguk, mert vissza kell térniük a földre. Még innen voltunk a két vesztes csúcsderbin, de már hozzátette, „hiszem, hogy jó úton haladunk, remek idényünk volt”. Persze ki kellett térnie a BL-kudarcra, ennek jegyében elmondta, hogy Pep Guardiola sem lett rosszabb edző attól, hogy a Manchester Cityvel a legfontosabb meccsen kapott ki, a futball BL döntőjében a Chelsea-től. De a döntőbe bejutott – teszem hozzá, s azt is, hogy az edző üzenete egyértelmű.

Ahogy az is, hogy az előző, a 2019–2020-as BL-szezonban, amikor a kölni négyes döntő negyedik helye lett a Veszprémé, Davis így beszélt: „Nagy céljaink voltak, ráadásul megalapozottan, hiszen az idény során remekül játszottunk, összeállt a csapat és tele volt önbizalommal. Ehhez képest tulajdonképpen percek alatt elvesztettünk mindent, a Kiel ellen az első félidőben nem voltunk ott fejben. Ezt azért elég kemény volt megélni.”

Fura. Hát kik legyenek ott fejben, ráadásul négygólos vezetésnél akár a Kiel ellen is, ha nem a veszprémi klasszisok? Hogy fordulhat elő, amit a szlovén Gasper Marguc magyarázott: „Megvolt a lélektani momentumunk, de túl könnyelműek voltunk, elpocsékoltuk.” Azt már csak a tények kedvéért említem, amit Davis mondott még decemberben, a lényege, hogy elemezni kell, ami Kölnben történt, mert – most figyeljenek – „ez még egyszer nem fordulhat elő”.

Hát előfordult. Súlyozottan. Pedig a mester azt is elmondta, hogy imádja a versenyhelyzeteket. Nos, a BL négyes döntője, a négy közé jutásról döntő meccs versenyhelyzet a javából.

Úgy tetszhet, hogy az edző nyakába akarom varrni a bukást, de erről szó sincs, csak feltűnő volt, hogy a klub tegnapi közleményéig nem olvastam a felelősségéről. Márpedig elképzelhetetlen, hogy ne legyen köze a történtekhez, már csak a műfaj (edzői hatalom) sajátosságai miatt is. Aztán hétfőn kiderült, nagyon is van köze...

Nem tartozik szorosan ide, de nálam ideillik, hogy a veszprémi klub második lett az év legjobb sportmarketing-megoldásait értékelő rangsorban. Talán azért is, mert a kudarc utáni kommunikációnál a megszólalók könnyedén rázták ki az ujjukból a mismásolást, igyekeztek csak simogatni a lényeget, őrizni a pályán kissé elkoptatott nimbuszt, olyannyira, hogy nem derül ki, mi is történt valójában. Mondom én. És hozzáteszem, minden tiszteletem a vállalkozásé (Veszprém Handball Team Zrt.), a marketingdíjhoz külön is gratulálok, csak hát a drukker sohasem a cég (bocsánat, brand...) sikereire vágyik, hanem a csapatéra.

De említhetem a Vasas futballistáit is. Hiába a hangzatos ígéretek, s főként a jezsuitákat, Loyolai Szent Ignácot idéző (a cél szentesíti az eszközt) igazolások, a csapat maradt másodosztályú. A kommunikáció itt is hajaz a veszprémire, hiszen az előző idényben még NB I-es gólkirály, Radó András határozottan állította, hogy megérdemelték volna a feljutást – ha az egész éves teljesítményt nézzük. Nos, az „egész” évben benne van az a nyíregyházi mérkőzés is, amelyen elszálltak a remények. Ám érdekesebb az edző, Schindler Szabolcs értékelése, amelynek lényege, hogy 81 pontot szerzett (a Békéscsabával és a Vasassal, teszem hozzá), s ezzel az edzők között ő lett az első az NB II-ben. Ehhez is melegen gratulálok. Az együttes viszont nem jutott fel, ez azért aligha lényegtelen. Ahogy az is fontos, hogy hivatalba lépésekor egyértelműen fogalmazott: „Nincs mellébeszélés, itt minden meccsen győzni kell!” Kellett – volna. S akkor nem cserélték volna le azóta Kuttor Attilára.

Nekem leginkább az tűnt fel, hogy a pórul járt csapatoknál alig esik szó az ellenfélről. Mintha eszükbe sem jutna, hogy a másik oldalon lévők is készülnek, megtesznek mindent, hogy egyről a kettőre jussanak. Most nem az elemzésekre gondolok, hanem – már megint – a kommunikációra. Esetleg az őszinte félelemre, ami emberi. Nem szégyen a sztároknál sem.

Régen természetes volt, hogy létezik a másik oldal is. Az 1938-as világbajnokság döntője (Olaszország ellen 2:4) előtt itthon az optimizmus, a remény volt az úr, és mégis... Dietz Károly szövetségi kapitány úgy vélte, hogy a mérkőzésen az dönt, hogy „játszani tudjuk-e a saját stílusunkat, vagy nem. Ha az olaszoknak sikerül ránk kényszeríteniük az ő stílusukat, akkor ők győznek, mert abban ők a jobbak.” A Nemzeti Sport szerint, ha „mi tudásban jobban is állunk, az olaszok viszont küzdőkészség tekintetében állnak valamivel jobban, s az olyan mérkőzésen, mint a vb-döntő, a küzdőerények legalább annyit nyomnak a latban, mint a tudás”. A Sporthírlap úgy véli, hogy „az olaszok elleni hagyományos balszerencse legyőzhet minket, sőt az olaszok jobb játéka is”, de a lényeg, hogy „a magyar csapat már csak több lehet, kevesebb nem”.

De még 1954-ben, amikor mindenki biztosra vette, hogy az Aranycsapat világbajnok lesz, a döntő előtt a Népsport leszögezte a később győztes (3:2) nyugatnémetekről, hogy „ők mutatták a legnagyobb javulást a világbajnokságon, ők időzítették legjobban a formájukat, és elmondhatják, hogy éppen a legnagyobb feladat előtt érték el formájuk tetőpontját”, ezért a döntőben szükség lesz „mindarra, amit csak elő tudunk venni a magyar labdarúgás gazdag fegyvertárából”.

Mindezt persze a kívülálló mondja, belülről biztosan másként fekszik a leányzó. Hogy közelítsek hozzájuk, s korszerű(bb) legyek, felvetem a nagy kérdést: ár-érték arányban hogy állunk a füstbe ment nagy tervekkel?

Másként: a cél meddig szentesíti az eszközt – ha nem érik el?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!