Szöllősi-Schatzl Nadine és Schatzl Natalie: egy poszt, két eltérő személyiség

– A fotózás közben is szembetűnő volt, milyen jól kijönnek egymással. Ez a szoros kötelék kiskoruktól kezdve megvolt?
Schatzl Nadine: Nemigen, régebben más jellegű volt a kapcsolatunk, de az utóbbi években tényleg nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Schatzl Natalie: Amíg korábban inkább nagy tesó–kis tesó viszony jellemzett minket, és nem sok mindent osztottunk meg egymással, most már barátnők vagyunk. Hat és fél év a korkülönbség közöttünk, ez még éppen akkora, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat, érzéseinket a másikkal. Már vannak közös barátaink is, ha Nadine idősebb lenne vagy én fiatalabb, ez nem működne.
Nadine: Sokat segít, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, igyekszünk is minél többet találkozni, vagy legalább egymás meccseire elmenni. Ugyanígy volt, amikor ő Vácon szerepelt, én meg a Fradiban játszottam.

– Gyerekként sokat veszekedtek?
Natalie: Szerintem nem, inkább csak sokszor nem értettem, miért nem úgy kezelt engem is, mint a vele egykorú barátnőit. Túl hamar akartam felnőni, ő meg aztán nem akarta elfogadni, amikor tényleg felnőttem.
Nadine: Csak nehezen tudtam vele megbarátkozni, hogy már nem a kishúgom, hanem ő is felnőtt. Amikor a szüleink nem voltak a közelünkben, mert az ország másik részén laktak, előjött belőlem az anyai ösztön, hogy nekem kell vigyáznom a testvéremre, és állandóan figyelni, mit csinál.
Natalie: Én meg a tipikus lázadó gyerek voltam.

SCHATZL NADINE VS SCHATZL NATALIE: KI ISMERI JOBBAN A CSAPATTÁRSAIT?
Egy játékkal is készültünk a lányoknak. Arra voltunk kíváncsiak, felismerik-e a csapattársaikat korábbi klubjaik címerei alapján. Mindketten öt-öt feladványt kaptak (köztük egy-egy kakukktojással), ha valaki nem tudta a megfejtést, a testvérének lehetősége nyílt a „rablásra”. Hogy ki volt a jobb? Videónkból kiderül.

Natalie: Persze, előfordult, hogy lelökött a lépcsőn vagy éppen belenyomta a fejem a müzlis tálba.
Nadine: Köztudomású, hogy az utolsó falat a legfinomabb, így amint elmentem a tányérja mellett, megettem előle. Szükség volt az ehhez hasonló csínyekre, hozzátartoznak a testvéri viszonyhoz.
Natalie: Emlékszem, minden decemberben kiettem az adventi naptárjából a 24-es számhoz tartozó csokit, majd visszacsuktam, ne látszódjon, hogy üres. Anyáék nem voltak velünk túl szigorúak, hagyták, hogy a konfliktusokat magunk oldjuk meg.

– Igaz, hogy közös tetoválást is csináltattak?
Nadine: Mindketten magunkra varrattuk a másik születési évszámát, bár stílusban kissé eltér a kettő.
Natalie: Az én karomon még az Ohana, a család szó is szerepel hawaii nyelven, az egyik kedvenc mesénkből van.

VAN, AMIT ELTANULNÁNAK A MÁSIKTÓL

– Mire emlékszik a Münchenben töltött évekből?
Nadine: Tízéves koromig éltünk kinn, az általános iskola első három osztályát ott végeztem el. A külvárosi részen laktunk, szerettem ott élni, a nagynénémék Németországban telepedtek le. Az óvodában és az iskolában németül kellett beszélnem, így hamar megtanultam a nyelvet. Sok sorozatot és filmet nézek manapság is németül, hogy ne kopjon meg a tudásom.

– Mennyire volt sorsszerű, hogy Mohácsra hazatérve nemcsak hogy mindketten kézilabdázni kezdtek, hanem még ugyanazon a poszton is kötöttek ki?
Nadine: Sportos családban nőttünk fel, a szüleink atletizáltak, édesanyánk most is aktív életet él. Mohácson az egyik osztálytársam, barátnőm hívott le kézilabdaedzésre, így ismerkedtem meg a sportággal. Középiskola alatt elkerültem Győrbe, ahol Róth Kálmán az akkori tesitanárommal, Konkoly Csabával együtt találta ki, hogy ki kellene próbálni balszélsőként, mert megvan hozzá a csuklóm és a technikám.
Natalie: Szinte magától értetődő volt, hogy miután a nővérem kézilabdázott, én is követem. Kezdetben majdnem a létező összes poszton megfordultam, ráadásul sokáig mindenkinél magasabb voltam, csak a gimiben nőttek túl rajtam. A NEKA-nál kerültem a szélre, mert látták, hogy megy a futás, de jól is éreztem magam a poszton, így ott ragadtam.

– Motiválta, hogy a nővéréből ismert játékos lett, vagy inkább teher volt, hogy vele hasonlítják össze?
Natalie: Mind a kettő benne volt. Nyilván örültem neki, hogy Nadine milyen sikeres, mert nekem az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen és elérje a céljait. Az ő példája lebegett a szemem előtt nap mint nap, másrészről sokszor megkaptam, hogy könnyű nekem, mert kitaposták előttem az utat, miatta játszhatok az NB I-ben.
Nadine: Pedig sohasem tettem olyasmit, amivel előrébb tudtam volna lökni. Hagyom, hogy maga harcoljon meg az előrejutásért, nem szólok bele a karrierjébe.
Natalie: Nem is hagynám! A szüleink is úgy neveltek minket, hogy amit el szeretnénk érni, azért magunknak kell tennünk: eszerint élem az életem.
Nadine: Annyira más képzést kaptunk a sportágban. A húgom a NEKA-n nevelkedett, én meg Győrben, amikor még nem volt akadémiai rendszer. Örülök, hogy Natalie szépen vette az akadályokat, amelyeknél lelkiekben tudtam támogatni.

– Azért csak kikéri a testvére véleményét bizonyos helyzetekben, mégis ő a rutinosabb játékos...
Natalie: Természetesen, de már arra is volt példa, hogy Nadine kérdezett meg egy-egy szituációról. Nem tanácsot kér, csak megbeszéljük, én mit láttam kívülről.
Nadine: Mondjuk, sokat nem kérdezlek, de előfordult már...

– Ha már itt tartunk, szélsőként hogyan látják a másikat, milyen tulajdonságot „vennének át” egymástól?
Nadine: Szeretem azt, amilyen vagyok, amilyen stílust képviselek. Ezzel együtt például futásban a húgom biztos jobb nálam, nekem sokkal rosszabbul esik egy felmérésen végzett futóteszt, míg ő simán teljesíti a hosszabb távot is.
Natalie: Szeretek futni, megtalálom benne a motivációt. Én azt a gátlástalanságot szeretném eltanulni, amely őt jellemzi. Ha egy ikszes meccsnél néhány másodperc van hátra, akkor is simán beviszi kiszorított szögből, és belövi. Ezért van ott a világ legjobb balszélsői között, megold olyan helyzeteket, amelyekkel mérkőzést lehet eldönteni. Míg én hajlamos vagyok túlstresszelni a meccseket, ő nem idegeskedik, mert tudja, mire képes.

– És mi a helyzet a lövési technikával?
Natalie: Ilyen szempontból eléggé különbözünk. Szeretek „flikflakozni”, de nem nagyképűségből, hanem mert azt érzem, az adott helyzetben így van a legjobb esélyem a gólszerzésre. Lehet, hogy aztán kiderül, rosszul döntöttem, de belülről ez jön. Nadine többször ugrik be nulla szögből vagy választ egyszerűbb megoldást.
Nadine: Nem nagy gólra törekszem, ha csak finoman bepattintom, az is ugyanúgy egyet ér, mint egy látványosabb találat. Nem szoktam előre eldönteni, mit lövök, inkább megnézem a kapus helyezkedését. Az egyszerűséget szeretem, de ha úgy jön ki, én is leteszem a cundert vagy meghúzom a kapus fejére a labdát.

– Önbizalom terén hányadán állnak?
Natalie: Emlékszem, tizennyolc évesen Érden kis túlzással még azért fohászkodtam, hogy csak a labdát el tudjam kapni. Aztán ahogy idősebb lettem, egyre kevésbé izgultam, de azért még nem mindig tudom előhozni magamból a kellő magabiztosságot. Általában szükségem van egy jó megoldásra a meccsen, hogy megjöjjön az egészséges önbizalmam, amely mindennek az alapja.
Nadine: Jó versenyzőtípusnak tartom magam, általában nem izgulom túl a mérkőzéseket. Az önbizalom abból fakad, hogy tisztában vagyok az adottságaimmal, az erősségeimmel, s erre építeni tudok. Igyekszem minden percét élvezni a meccs­nek, de közben eléggé maximalista is vagyok magammal szemben, azt szeretném, hogy mindig jól menjen a játék. Ha nem így történik, azon sem rágódom sokáig, bár ha többet hibázom, általában visszanézem, hogy mi lehetett az oka. A véleményemet gyakran le lehet olvasni az arcomról egy-egy szituá­cióban, de az életben is ilyen vagyok.
Natalie: Számos tényező hatással lehet egy játékos önbizalmára: ilyenek a külső ingerek, hogy a csapattársak miként viszonyulnak hozzád vagy az edződ mennyire ismer és bízik benned. A megfelelő edző-játékos kapcsolat elengedhetetlen ahhoz, hogy jól tudj teljesíteni. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy hatvan percen keresztül a pályán tart. Mosonmagyaróváron már Gyurka János nézéséből tudom, ha rosszat csináltam, de mindig elmagyarázza, mit kellett volna máshogy, így megértem, és legközelebb ki tudom javítani. Egy jó játékos szerintem arra törekszik, hogy tanuljon a hibájából, és nem arra figyel, hogy egyáltalán ne is rontson.

A PÁLYÁN KÍVÜL IS KÜLÖNBÖZŐ KARAKTEREK

– Milyen edzői típus tud a legjobban hatni önökre?
Nadine: Nagyon változó, az edzőtől és a csapattól is függ. Itt, Győrben klasszisok játszanak, senkit sem kell megtanítani kézilabdázni. Sokat számít, milyen kultúrából érkezik az edző, milyen szokásokat hoz magával. A hangulatomtól is függ, mivel tud rám jobban hatni. Ha fáradtabbnak érzem magam, előfordulhat, hogy érzékenyebb vagyok. Az edzőknek egyébként sem lehet könnyű ennyi nővel együtt dolgozni.
Natalie: Aki karakteresebb játékos, nehezebben alkalmazkodik, pedig valamilyen mértékben muszáj kölcsönösen idomulni, elfogadni egymást, akkor tud kialakulni harmonikus kapcsolat. Ez viszont időbe telik.

– Hogyan kezelik a kritikát, a szurkolói véleményt?
Nadine: Először is: nem olvasunk kommenteket. Nekem az számít, hogy a szeretteim mit látnak kívülről, és a csapattársaimtól, edzőimtől milyen visszajelzéseket kapok. Az a fontos, hogy a kritika mindig építő jellegű legyen, akkor is, ha negatív. Lehet, hogy adott pillanatban nem esik jól, mert nem értek vele egyet, de utána azt nézem, mit tudok tanulni belőle.
Natalie: Hasonlóan állok hozzá én is, próbálom megfogadni a kritika hasznos részét. Azzal nem foglalkozom, éppen milyen formában közölték velem.

– Mennyire különböző karakterek a pályán kívül?
Nadine: Teljesen. Sokan mondják, hogy hasonlítunk egymásra, pedig szerintünk nagyon nem. Én sokkal nyugodtabb típus vagyok, a férjem néha meg is jegyzi, hogy túlságosan is. Ha van egy feladat, nem stresszelek miatta, hanem fogom és megoldom. A pályán kívül is precíz embernek tartom magam, igyekszem mindenben százszázalékosan teljesíteni.
Natalie: Én is maximalista vagyok, emiatt viszont jobban belelovalom magam a különböző helyzetekbe, idegesít, ha valamit nem tudok azonnal megoldani. Szóval én türelmetlenebb típus vagyok.
Nadine: A türelem inkább az én reszortom, az biztos.

– Nem lehet véletlen az sem, hogy korábban a válogatottban csapatkapitány volt, s a mostani idényben tagja a győri kapitányi négyesnek. Vezéregyéniségnek tartja magát?
Nadine: Igen, bár sohasem kértem, hogy ilyen pozícióba kerüljek. Az említett két esetben is odajöttek, és megkérdeztek, elvállalnám-e a feladatot. Szívesen mondtam igent, és rendkívül megtisztelőnek éreztem. Elég őszinte embernek tartom magam, ha olyan jelzés érkezik a csapattól, nem félek odaállni az edző elé, hogy képviseljem a társaim véleményét. A válogatottban is igyekeztem betölteni az összekötő kapocs szerepét a kapitány és a csapat között.
Natalie: Nadine tipikus anyafigura.

– Tagja volt az egyik sikeres utánpótlás-generációnak, és a szép eredmények kapcsán visszatérő téma, hogy az igazi kihívást a felnőttmezőnybe való átmenet jelenti. Az ön esetében hogyan sikerült ez a kritikus időszak?
Natalie: Sokat segít egy fiatal játékosnak, ha már az utánpótlás-válogatottban nagyobb szerep hárul rá, ráadásul sikereket ér el. Az is mindenképpen a hasznomra vált, hogy viszonylag korán megismertem más kézilabda-kultúrák jellemzőit. Ezzel együtt teljesen más közeg volt, mint aztán akár csak a felnőtt NB I-es mezőny. Hogy miként sikerültek az elmúlt évek, azért nehéz megítélni, mert a profi sportban sohasem lehet kijelenteni, hogy valaki folyamatosan jó úton jár, mindig kemény döntéseket kell hozni, és teljesíteni kell.
Nadine: A mostani fiatal generáció nagy mértékben különbözik a miénktől, leginkább felfogásban. Sokan nem tesznek bele annyit, amennyit kellene, megelégszenek a kevesebbel, emiatt több tehetség elveszhet. Fontos a mentális felkészülés arra, hogy kitartónak és céltudatosnak kell lenni. Ez persze nemcsak a kézilabdázásra igaz, az élet más területein is nagyon hasznosak ezek az erények.

FOTÓZÁS ÉS TETOVÁLÁS A JÖVŐBELI TERVEK KÖZÖTT

– A Mosonmagyaróvár eddig kiváló idényt fut, több meglepő győzelmet is aratott a bajnokságban. Miben látja a siker kulcsát?
Natalie: Kevés olyan csapat van a mezőnyben, mint a Győr, amelyben a munkához való elhivatott hozzáállás mellett a győztes mentalitás is megvan. Nálunk összejött egy olyan társaság, amelyben mindenki „vért iszik” minden edzés és mérkőzés előtt, senkinek sem fordul meg a fejében, hogy bármikor kikaphatunk. Mindenki pozitív szemléletű és hisz a munkában, ez nagyon össze tud tartani egy közösséget.

– Külföldi karrierlehetőségben nem gondolkodtak?
Natalie: Eddig még nem került szóba, de a céljaim között szerepel a Bajnokok Ligája-szereplés. Ha a későbbiekben kapnék olyan külföldi ajánlatot, hogy erre lehetőségem nyílna, fontolóra venném.
Nadine: Én már nem tekintgetek külföld felé. Örülök neki, hogy a szurkolók mindkét magyar élcsapatban elfogadtak. Hálás vagyok a Ferencvárosban töltött évekért is, mindkét klubban sokat tanulhattam.

– Továbbra is nagy álmuk, hogy egyszer klubszinten vagy a válogatottban együtt játsszanak?
Nadine: Egyértelműen ez az egyik bakancslistás vágyunk, remélem, még megadatik nekünk.

– Mivel töltik szívesen a szabadidejüket? Nadine egy korábbi interjúnkban a lakberendezést említette.
Nadine: Ez a korszakom már elmúlt, viszont foglalkoztat, mit szeretnék a kézilabdázás után csinálni. Az utóbbi időben egyre jobban érdekel a fotózás, úgy érzem, illik a személyiségemhez. Próbálom elkapni a jó pillanatokat, és azt kutatni, mi mindent lehet elmondani egy képpel.
Natalie: A családunkban van egy kis művészi véna, ami Nadine-nál a fotózás, nálam a rajz. Legyen az grafika vagy tervezés, minden jöhet. A művészettörténet is érdekel, az elsődleges célom azonban, hogy egyszer tetoválóművész legyek.

– Milyen eredményekkel lennének elégedettek az idény végén?
Natalie: A Mosonmagyaróvár az elmúlt évek alatt szépen fejlődött. Az ősszel olyan meccseket is meg tudtunk nyerni, amelyekre senki sem számított, így megnyílt előttünk az út. Ugyanilyen munkával és csapatszellemmel odaérhetünk a dobogóra és megcsíphetjük a harmadik helyet, de akár még szebb eredmény is benne lehet a pakliban, ha hozni tudjuk a kötelező meccseinket.
Nadine: A válogatottal most az elsődleges célunk, hogy olyan helyezést érjünk el a vébén, amelynek révén olimpiai selejtezőt játszhatunk. Utána lehet a kvalifikációról beszélni. Bízom a csapatban, mindenki tudja, miért megyünk. Tokióban szerepeltem már olimpián, de olyanon is szeretnék részt venni, amelyen nincs Covid-szabályozás, bezártság és üres csarnokok. Mivel Párizsban rendezik a jövő évi játékokat, a családból is sokan el tudnának jönni.
Natalie: Azt hiszem, százas zsepit bekészítve érkeznék.
Nadine: A Győr szempontjából annak is örültem, hogy az elmúlt két évben eljutottunk a BL-négyes döntőig, amelyről aztán éremmel térhettünk haza. A kollekciómból már csak az arany hiányzik, szeretném teljessé tenni. Remélem, az élet úgy keveri a kártyát, hogy nekünk kedvező legyen az ETO-nál és a válogatottnál egyaránt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 25-i lapszámában jelent meg.)