– Meg fog maradni a csapat magja?
– Mörtel Renáta, Borbás Rita és Bulath Anita biztosan távozik, remélem, a többiekkel meg tudok egyezni – de ha öten maradnak, már elégedett leszek. A távozók helyett újak jönnek: kell egy kapus, meg egy magas, erős, védekezésben is használható átlövő. Most vannak, akik csak védekeznek vagy csak támadnak, így pedig pénzkidobás megtartani őket teljes fizetésért.
– Az érintettek ezt aligha úgy élik meg, hogy ők csak fél játékosok...
– Ha azonos poszton két embert tartunk, akik közül egy csak védekezik, egy meg támad, akkor a kettejük pénzéből már egy klasszist is meg tudunk fizetni. És figyelni kell a játékosok egészségi állapotát is, mert száz éve nem történt olyan, hogy egy kézilabdázó táppénzre menjen, szerződés szerint a teljes fizetését kapja akkor is, ha hónapokig nem játszik...
– Az utóbbi hetek felfordulása, gondolom, nem tett jót az alkupozíciójának az igazolásoknál.
– Én nem vagyok híve a problémák szőnyeg alá söprésének, de ami mostanában nálunk történt, az már a másik véglet, talán túlreagáltam például Bulath Anita esetét. Ám rosszulesett, hogy ő, aki korábban a kispadról, sérülten is űzte-hajtotta a társait, most egy munkanapján ment el aláírni egy másik csapathoz, és még a pólójukat is felvette. Érzelmileg érintett meg a dolog, mert nekem nagyon fontosak a jelképek. Szerintem ez erkölcsi kérdés.
– Létezik ilyesmi a profi sportban?
– Számomra igen, bár a világ nem így működik. Nekem még az is szemet szúr, hogy egy klubrendezvényre kékben vagy zöldben jönnek a játékosok, vagy egy edzésen korábbi csapataik pólóját, nadrágját viselik – ha én profi játékos lennék, a saját klubom színeit hordanám. De ezek a lányok már más rendszerben nőttek fel, és ezt valahol nekem is meg kellene értenem – csak nehezen megy.
– Nem ez a felfogásbeli különbség okozza a sok konfliktust?
– Lehet. De én sosem voltam sportvezető, amit most csinálok, azt sosem gyakoroltam. Sokszor simulékonyabbnak kellene lennem, ám rengetegszer érzelmi alapon döntök. Pedig inkább hátra kellene lépnem az első vonalbeli harcból, ahová szegény Baranyai Tóni, a szakosztályvezetőnk halála óta kerültem. Biztosan előrébb tartanánk a szerződéshosszabbításokkal, ha még köztünk lenne, mert ő afféle villámhárítóként működött köztem és a csapat között, nagyon értett a játékosok nyelvén. Szeretnénk is a közeljövőben egy szakemberre bízni ezt a feladatot. De már most is folyamatosan tárgyalunk olyan játékosokkal, akiket szeretnénk megszerezni.
– Külföldiekkel is?
– Igen, hadd örömködjenek a többi csapat szurkolói az interneten.
– Érdeklik a fórumozók?
– Persze, jól felbosszantom magam a beírásokon. De most már igyekszem visszafogni magam. Mindig a saját hibáimból tanultam életem során, és most is igyekszem változtatni – aztán persze ha helyzet van, megint nehezen állom majd meg, hogy megszólaljak. Mindig megkapom a magamét amúgy is, ha mást nem, lefasisztáznak olyanok, akiknek már egy nyolcszor nyolc centis Nagy-Magyarország kép meg a rovásírás is fáj. Pedig ha akartam volna, olyan mezt is csináltathattam volna, amelyen Székelyföld meg a horvát tengerpart összeér a lányok hátán...
A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT KEDDI SZÁMÁBAN OLVASHATJA.
