A békéscsabai bombázó aranyat vár a lányoktól

CSULIKNÉ. Sok százszor így, csupa nagy betűkkel került be a neve lapunk hasábjaira. A csupaszív kézilabdázó pályafutása során minden percben és minden mérkőzésen a maximumra törekedett. Nem véletlen, hogy a Sterbinszky Amália nevével fémjelzett egykori világverő válogatottban is helyet kapott százhuszonnyolcszor.
Az Újkígyósról induló Csulikné Bozó Éva tagja volt az 1978-ban Csehszlovákiában (akkor még így hívták) világbajnoki bronzérmes magyar válogatottnak, s ott volt a moszkvai olimpián is mint a magyar csapat egyik leggólerősebb játékosa.
"A csoportmeccsek során én voltam a gólkirálynő a világbajnokságon - mondja a ma is filigrán termetű egykori átlövő. - Szép volt az a bronzérem, és remek teljesítmény az olimpiai negyedik hely, de mi akkor ezzel nem voltunk elégedettek. Az ötkarikás játékok előtt is végigvertük a világot, mégsem sikerült dobogóra kerülnünk. Pedig a játékosállomány és a szakemberek véleménye alapján mindenképpen ott lett volna a helyünk. Még akkor is, ha csonka olimpiának nevezték a moszkvait, ám a világ élmezőnye akkoriban éppen azokból a válogatottakból állt, amelyek ott voltak."
Persze azért büszke Csulikné a vb- és olimpiai teljesítményekre, miként a Ferencvárossal 1974-1981 között elért számos bajnoki ezüstéremre is. "Akkoriban a Vasas olyan volt a nőknél, mint most a férfiaknál a Veszprém - emlékezett Csulikné. - Egész egyszerűen nem lehetett legyőzni őket. De azért a Magyar Kupában csak sikerült nyernünk, s ezen a jogon elindulhattunk a KEK-ben, amelyet annak rendje-módja szerint meg is nyertünk. S Vasas ide, Vasas oda, azért kétszer is sikerült ferencvárosi színekben gólkirálynői címet elérnem. De legalább ilyen büszke vagyok arra, amikor hazatértem után a Békéscsaba színeiben is magyar bajnoki ezüstéremig jutottam régi-új csapatommal 1982-ben."
Tény, az Újkígyósról induló kisiskolás hosszú utat tett meg a '70-es évek legelejétől 1987-ig, de hűséges volt két klubjához, a Békéscsabához és a Ferencvároshoz. Másutt nem szerepelt, s edzőként sem akart nagy távolságokat legyőzni. Már játékospályafutása alatt is rendszeresen foglalkozott gyerekekkel, majd miután befejezte a kézilabdát, hamarosan a békéscsabai felnőtt női csapat kispadján találta magát. Sőt. Akkoriban egy új generáció nőtt fel a Viharsarokban, amelyet egészen az NB I-es bajnokság bronzérméig vezényelt.
Mostanra viszont távol került a sportágtól. Némi keserűség is mondatja vele: nem igénylik munkáját, szakmai ismereteit. Pedig szívesen foglalkozna gyerekekkel. Igaz, kevés ideje van, a Hungária Biztosítónál felelősségteljes munkát végez, s nagyon sok időt fordít arra, hogy itt is eredményesen helytálljon, de a fiatalok képzésére mindenképpen szakítana időt.
Itt az Európa-bajnokság, most erre is kevés figyelmet tud szentelni. Persze csak élőben, mert késő estig dolgozik. De amint teheti, odaül a televízió elé, olvassa a sportsajtót, s lesi a maiak teljesítményét. Miként az elmúlt fél évtizedben oly gyakran. "Az ukránok elleni felkészülési mérkőzésen ott voltam a békéscsabai sportcsarnokban, miként az olimpián is végig követtem a tévén a csapat teljesítményét - mondta az egykori válogatott játékos. - Na, azt az olimpiát meg kellett volna nyerni. Ha mindenben együtt lett volna a csapat, alighanem így is történt volna. Állítom, az egyik legjobb összetételű válogatott a magyar. Ezt az Európa-bajnokságot most viszont mindenképpen meg kell nyerni! Igaz, én maximalista vagyok, mint mindig, de feltétlenül benne van a csapatban az aranyérem."
Amikor arról faggattuk, mi a különbség a mai és a '70-es évek kézilabdája között, rögtön sorolja: "Gyorsabb, erőszakosabb a játék, de ezért több benne a hibalehetőség is. A mi játékunk improvizációra is épült, a mai játék nagyobb fegyelmet követel. S a tudás mellett ma már az erő, az állóképesség, a nagyobb dinamizmus döntheti el, melyik csapat ér fel a csúcsra."