Vállvetve – Thury Gábor jegyzete

A Brazília–Mexikó vb-nyolcaddöntő előtt talán még az is benne volt a pakliban, hogy ismét elbúcsúzhat egy nagy esélyes. Aztán a latin temperamentumú, de nem túlfűtött mérkőzés első félideje már meggyőzhetett mindenkit, a gól nélküli döntetlen ellenére a brazilok uralják a mérkőzést.

A brazilokat lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem tett volna jót a vb-nek, ha a küzdelmek ezen szakaszában a már korábban búcsúzó világbajnok németek, az Európa-bajnok portugálok, a korábbi világ- és Európa-bajnok spanyolok kiesése után még egy favorit kudarcot vall. Azon lehet vitatkozni, hogy jól játszott-e Brazília a 2–0-ra megnyert találkozón, azon viszont nem, hogy a dél-amerikaiak meccsről meccsre jobbak. Meg- győződésem, hogy a Svájc elleni csoportnyitány döntetlenje után a Costa Rica elleni találkozó volt a választóvíz. A véres verejtékkel az utolsó pillanatokban szó szerint kiizzadt győzelem néhány brazilnál – különösen Neymarnál – mondjuk úgy, érzelmi túlcsordulást váltott ki, ám a szerbek ellen már egy igencsak acélosodó selecaót láthattunk. A nyolcaddöntőn pedig talán már a vb egyik esélyesét.

A brazilok nehéz helyzetben vannak, s nem csupán azért, mert a világ futballjában nem a brazil stílus a trendi. A négy évvel ezelőtti vb-elődöntőben a németektől elszenvedett 7–1-es vereség kimondva-kimondatlanul ott van a zsigerekben, a mineirazo rémképe ha nem is sejlik fel a brazilok találkozói előtt, de tény: a Belo Horizonte-i vereség után más időszámítás kezdődött. A joga bonito már nem elég, mégis a braziloknak meg kell felelniük a velük szemben támasztott sztenderd elvárásoknak, azaz szépen kell játszaniuk. S noha talán Neymarék elfogadnák az aranyérmet csúnya játékkal is, éppen a csapat vezére az, aki a régi idők brazil fociját időnként visszacsempészi a pályára. A PSG csatárára sok mindent lehet mondani – színészkedik, nagyképű, Lionel Messihez és Cristiano Ronaldóhoz képest mintha kevesebb alázat szorult volna belé –, de az elvitathatatlan, hogy a néha öncélúnak tűnő trükközés közben azért a csapatérdek sem sikkad el. Az első gól előtt csodálatos ütemben tálalt Willian elé, hogy aztán már centerben a legjobbkor érkezzen; a második gól előtt ő játszotta meg Firminót, szintén a legjobb pillanatban.

Hogy a csapat mennyire óhajtja vezére sikerét, mi sem bizonyítja jobban, hogy az első gólt követően társai a vállukra emelték – ahogyan játékával ő vette vállára a csapatot.

Jelképes mozdulat volt, üzenetet is véltem benne felfedezni: vállvetve előre!