A 63. F1-es szezon a leggyorsabb utcai pályán kezdődik

1985 óta rendez Ausztrália Formula–1-es futamot, vagyis a 28. GP-jére készülhet a kontinensnyi ország. 1995-ig Adelaide utcái adtak otthont a rendezvénynek, de 1996 óta a melbourne-i Albert Park-i tó körül róják a köröket a pilóták – szintén utcai körülmények között. Mivel a közutakból évente egyszer kell hipermodern F1-es versenyhelyszínt varázsolni három kilométernyire a 4 milliós Melbourne üzleti központjától, a rendezés költségei már eleve óriásiak, így – mivel Bernie Ecclestone csak villanyfényes futamként tudja elképzelni a versenyt a későbbiekben – az Ausztrál GP jövője egyelőre bizonytalan, annak ellenére, hogy 1996 óta két kivételtől eltekintve mindig Ausztráliában rendezték a szezonnyitó futamot.

Maga az aszfaltcsík közút és versenypálya keveréke. Közel van a Phillip-öböl, aminek köszönhetően a szél gyakran zavarja a versenyzőket – ez, illetve a pálya környezete hasonlatossá teszi a montreali Circuit Gilles Villeneuve-höz, a Kanadai Nagydíj helyszínéhez, noha a klíma itt azért teljesen más: a pálmafák mellett elhúzó versenyautók pazar látványa nagyon hangulatos eseménnyé teszi az Ausztrál Nagydíjat.

A környezetvédők munkájának köszönhetően a Parkban a Formula–1-es versenyt, illetve a betétfutamokat leszámítva gyakorlatilag nem rendeznek autóversenyt, így az előkészületek és a GP-hétvége idejét leszámítva az év kilenc hónapjában közúti forgalom zajlik (a 3-s és 6-os kanyarok közötti szakaszt leszámítva) a mesterségesen létrehozott tó körül. Emiatt nagyon poros a pálya, így a pénteki szabadedzésen még csúszik, alig van rajta tapadás, de a betétszériák csütörtökön kezdődő gyakorlásai és futamai szombatra már orvosolják ezt a problémát, amennyiben nem esik jelentős csapadék.

Noha utcai futamról beszélünk, átlagsebességét tekintve (222 km/h) a versenynaptár gyorsabb pályái közé soroljuk az Albert Parkot, köszönhetően a közepes sebességű és gyors kanyaroknak, illetve az elnyújtott, egyenesnek minősülő íveknek. Összesen a versenykör 68%-ában mennek teljes gázzal a pilóták, a 11/12 bal-jobbos kombinációján például 230 km/h-val száguldanak keresztül. A pálya kulcspontjai ugyanakkor, ahol a legtöbb időt lehet veszíteni vagy nyerni, a lassú fordulók és sikánok – különösen az első és az utolsó szektor számít trükkösnek. Emiatt kulcsfontosságú a megfelelő leszorító erő és tapadás.

A rajt utáni első kanyar kritikus, a Jones-sikán előtt 300 km/h-ról lassítanak le 120-ra, és a tülekedésben, hideg gumikon nemegyszer alakult már ki jelentős pozíciócsere, illetve baleset. A fő előzési pontoknak a Jones-sikán, illetve a hármas kanyar (Sport Központ) számítanak, ez utóbbi a pálya második leglassabb fordulója, itt egy elmért féktáv után könnyen a kavicságyba ragadhat a hibázó sofőr, ami a verseny végét jelentheti.

Ezen a két kanyaron kívül nem könnyű körbeautózni az ellenfeleket az Albert Parkban, viszont a tavalyi GP tanulságai miatt – a rövidnek számító célegyenesben kijelölt előzési zóna nem bizonyult hatásosnak – az idei futamra két DRS-zónát is ki fog jelölni a versenyigazgatóság.

A hármas kanyar azért is különösen fontos, mert itt a legapróbb hiba is tetemes időveszteséget jelenthet, csak kifogástalan bevétele esetén lehet meg ugyanis az optimális sebesség a következő balosban (Hellas), amelyből a gyorsnak mondható Whitefordra fordulnak rá a versenyzők.

Két hasonló sikán következik, a Marina és a Clark, mindkettőnél nagyon fontos a megfelelő kigyorsítás. Utóbbiból a pálya egyik leggyorsabb szakaszára, a pálmafákkal szegélyezett hátsó, egyenesnek minősülő ívre fordulnak rá, amely a 11/12-es (Waite) gyors bal-jobb kombinációhoz vezet, amely a versenyzők kedvenc része.

Ezzel már be is léptünk az utolsó szektorba, amelyben a Hill-kanyar által éppen csak megtört egyenest követően két derékszörű jobbosra fordulnak a pilóták. A lassabb Ascariban feltételezhetően láthatunk majd néhány előzési kísérletet, míg a gyorsabb Stewart után a pálya leglassabb része következik, a Senna-kanyar, amely egy balos visszafordító, és amely száraz körülmények között is csúszik. Innen vagy a rövidnek számító bokszutcába (280 m, egy áthajtás kevesebb mint 18 másodperc), vagy a Prost-kanyaron keresztül a viszonylag rövid célegyenesbe fordulnak a versenyzők.

A pálya nagy megterhelést jelent a sebességváltóknak, a motornak és a fékeknek egyaránt. A váltók csak Monte-Carlóban, a fékek pedig Montrealban kapnak nagyobb terhelést Melbourne-nél. Mivel a lassabb és a közepesen gyors kanyarokból történő kigyorsítás optimális eltalálása lesz kulcsfontosságú, a csapatok magas leszorító erőre fogják beállítani az autókat.

Az Albert Park az ausztrál Mark Webber interpretációjában:

A Pirelli az idén a közepes (fehér) és a lágy (sárga) gumikeverékeket szállítja az Ausztrál Nagydíjra, tavaly a kemény és a lágy közül választhattak a csapatok. A többi utca pályánál simábbnak minősül a melbourne-i, itt nagyobb felületen érintkezik a gumi az aszfalttal, de ettől függetlenül találhatóak rajta egyenetlenségek, amelyeket nem árt elkerülni, különösen féktávon.

Nem tudni, hogy a lassan már klasszikus Grand Prix-nek minősülő melbourne-i viadal mennyi ideig lesz még a Formula–1-es versenynaptár része, de az autóversenyzés csúcskategóriájának rajongói számára már nehezen elképzelhető, hogy másik pályán induljon a világbajnoki szezon.