Tokió 2020: Tóth Krisztián úgy érzi, tüdőre „lenyomhatatlan”

– Amíg ön autogramot adott a szurkolóinak, a feleségét arról faggattam, hogyan telik a pihenésük...
– Vasárnap például fűnyírással és kertészkedéssel, mert elég sok mindennel el voltunk maradva a ház körüli teendőkben, és örültem, hogy jutott rá idő. De többnyire ünnepléssel, fogadásokkal, interjúkkal. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen sikerrel ekkora figyelem „szakad” az emberre, sűrű a program, de erre mondják, hogy édes teher – mondta az olimpiai bronzérmes Tóth Krisztián.

– A siker kézzelfogható, hiszen ott fekszik a bronzérem a tenyerén. De fejben feldolgozta már az eredményt?
– Emésztem még. A boldogságom elmondhatatlan, de tényleg furcsa hallani, amikor azt mondják nekem: gratulálunk az olimpiai érmedhez. Hosszú éveken keresztül dolgoztam ezekért a pillanatokért, amelyek most sodornak magukkal. Biztos vagyok benne, sok idő kell hozzá, hogy meg is értsem a jelentőségét annak, ami most velem történik.

– Ha jól tudjuk, az ünnepi forgatagból most kicsit elvonult.
– Muszáj volt edzenem, mert elég sokat ettem az elmúlt időszakban – a testemnek és a lelkemnek is hiányzott már a mozgás. Reggel futottam és úsztam a srácokkal, le kellett vezetnem a felhalmozódott energiát, de ez még nem jelenti azt, hogy újra elkezdtem a felkészülést.

– Mikor kell hivatalosan jelentkeznie az edzőjénél, Pánczél Gábornál?
– Azt mondta, rá­érek akkor, amikor nekem jólesik. De annyira azért nem érek rá, mert jövő májusban már kezdődik az újabb olimpiai kvalifikációs sorozat, immár a 2024-es párizsi játékokra.

– Mire elegendő ez a lélegzetvételnyi idő?
– A regenerációra, bár jelentős sérülésem nincs, műteni semmit sem kell, de a töltődés most nagyon fontos és hasznos is. Mindenképpen igyekszem aktív pihenéssel kikapcsolni. A koronavírus-járvány idején Gábor sok olyan új, kreatív ötletet vitt bele a felkészülésünkbe, amivel egyrészt szerette volna megtörni a monotóniát, másrészt próbált kissé kizökkenteni minket az olimpiai halasztás okozta letargiából. Ilyen volt például a rögbi, amit nagyon megszerettem. Kampányoltam is érte, hogy az edzésmunkánk része maradhasson, így szeptember elején a Battai Bulldogok játékosaként ismét ott leszek a bajnoki sorozatban.

– A tokiói játékok magyar főszereplői közül sokan most értek pályafutásuk csúcsára, és a csúcson búcsút is vettek az aktív sportolástól. Ön hogyan tekint arra a triplázásra, amelyet 2021-ben elért, hiszen bronzérmes lett a lisszaboni Európa-bajnokságon, a budapesti világbajnokságon és most, Tokióban, az olimpián is.
– A 2021-es esztendő pályafutásom eddigi legjobb éve lett, hatalmas teljesítmény volt. Hallottam kritikát is persze, hogy miért nincs még tőlem arany, de higgyék el az engem bírálók, hogy nekem is hiányzik a nagy győzelem. Ám a mi sportágunkban nehéz kikalkulálni az aranyat, folyamatosan erősödik az élmezőny, legalább tíz-tizenkét dzsúdós képes olimpiai győzelemre, így én teljes mértékben elégedett vagyok az idei szereplésemmel. És azzal, hogy most eggyel magasabbra tehetem a lécet, és bízom benne, hogy a következő ciklusban át is tudom majd ugrani.

– Mivel még csak most érkezett haza Tokióból, így lehet, korai a kérdés: van önben hozzá szufla?
– Persze hogy van, rengeteg erőt érzek magamban. Bár sok kilométert szaladtam már ebben a súlycsoportban, egy olimpiai ciklus mindenképpen belefér még az életembe. Az elmúlt időszakban sokat tanultam magamról. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy rá kellett jönnöm a megfelelő étkezés mennyit dob a fizikai állapotomon, az utolsó időszakban pedig megkaptam azt a mentális támogatást, amely nélkül nem érhettem volna oda a dobogóra. Az edzőm, Pánczél Gábor mellett mindezért hálával tartozom Haris Évának és Járdán Tamásnak, példaértékű történet, igazi csapatmunka volt a miénk. A jövőt illetően egyet biztosan tudok: az állóképességemben már nincs fejlődési lehetőség, ezen a téren a legjobb három közé tartozom a súlycsoportomban, tüdőre „lenyomhatatlan” vagyok, a siker többi összetevője pedig a részletekben rejlik.