Hazai medencéről álmodott

Tizenegy éve figyelt fel a közvélemény az akkor mindössze tizennégy éves kislányra. A csendes Kovács Ágnes ifjúsági Európa-bajnokságon nyert aranyéremmel utazhatott a bécsi felnőtt kontinensviadalra. Eleinte nem is akart menni, a nyaralás jobban vonzotta. Kiss László szövetségi kapitány azonban meggyőzte, induljon el a felnőttek között is. Ő volt a verseny legfiatalabb résztvevője, és nem okozott csalódást. Száz méter mellen harmadikként csapott a célba, amivel legalább akkora érdeklődést váltott ki, mint a két aranyat szerző Egerszegi Krisztina. Mellesleg nyert egy ezüstöt is – vegyes váltóban.

– Hogy emlékszik vissza a bécsi sikerre?

– Nagyon váratlanul ért. Szinte alig értettem, mi történik velem, még csak 15 éves voltam. Arra viszont tisztán emlékszem, mennyire boldog voltam, hogy Egerszegi Krisztával úszhattam együtt, ő volt a példaképem. Nagyon jólesett, hogy később ő is kellemes emlékként emlegette azt a bizonyos váltó ezüstöt.

– Melyik siker az édesebb: az elvárt vagy a váratlan?
– Mind a kettő nagyon jó, de talán a meglepetés nagyobb örömöt okoz, határtalan boldogságot. Ilyen volt a bécsi Európa-bajnoki bronzérmem mellett az atlantai olimpián elért harmadik helyem.

– Utána, kiváltképp Egerszegi visszavonulása óta már nem beszélhetünk meglepetésérmekről.
– Az 1997-es Európa-bajnoksággal kezdődött, Sevillában két számban is nyertem, majd folytatódott 1998-ban a világbajnokságon, és 1999-ben az újabb Európa-bajnokságon. Mindhárom helyszínen én voltam az egyetlen magyar aranyérmes. Ahogy közeledett a sydneyi olimpia, egyre nagyobb teher nyomta a vállamat, de talán addigra érettebb lettem annyival, hogy tudtam kezelni. Egyértelműen a kétszáz mell volt az aranygyanús, előtte a száz mell ötödik helye egyáltalán nem tört le. Csak a kétszázra koncentráltam, ahol tudtam, minden a hajrán múlik. Végül, ha csak centiméterekkel is, de sikerült...

A teljes interjú a Nemzeti Sport szombati számában olvasható