Sivatagi kaland: a futó, aki denevért evett

A Marathon des Sables (vagy MdS) hatnapos, 251 kilométeres ultramaratoni Marokkóban, ami éppen megfelel hat szabályos maratoni hosszának. A leghosszabb szakasz, amit egyben kell teljesíteni, 91 kilométer –1986 óta rendezik meg, és a föld egyik legkeményebb versenyeként tartják számon.

Mindezt már pontosan tudja Mauro Prosperi.

A cataniai, vagyis Szicíliából érkezett futó 1994-ben indult a versenyen. Első sivatagi futóversenye volt, egyáltalán nem ismerte a körülményeket, nem meglepő, hogy Cinzia, a neje nagyon rossz érzéssel engedte el. Az elején nem is volt gond, de a negyedik napon, amikor a nyolcvan kilométeres szakaszt kellett volna teljesíteni, elérte a mezőnyt a sivatagi vihar.

Ilyen extrém körülmények esetén a futóknak csakis a túlélésre kellett volna koncentrálniuk, hiszen tíz centit sem lehet látni a homokviharban. A vihar hat óra után elült, és a fegyelmezetten egy helyben maradó futók csoportokba verődve várták, hogy visszatérhessenek sátorhelyükre.

Mauro Prosperi azonban nem volt már köztük – ő a vihar közben is megpróbált haladni.

Így történt, hogy a verseny ötödik napján az olasz sportember a szabad ég alatt a mozdulatlan sivatagban ébredt. Órákat várt, hogy jöjjön valaki. Amikor elvesztette a türelmét, elkezdett futni – futott, futott és futott. Sem embert nem látott, sem a futóverseny jeleit nem találta. Arra gondolt, hogy a vihar teljesen lerombolta, betemette a jelzéseket.

Három nappal később a szervezők hivatalosan bejelentették Mauro Prosperi eltűnését. Minden eszközt igénybe vettek a keresésére. A verseny teljes útvonalát átkutatták, abból indulva ki, hogy a futó betartotta a szabályt, és a vihar beálltakor nem haladt tovább. Természetesen nem találták meg.

Nem is találhatták, hiszen az olasz egyre tovább és tovább ment abban a reményben, hogy segítséget talál. Ebben a helyzetben, napokkal az eltűnése után, immár víz nélkül csak huszonnégy órán át tudott volna életben maradni.

Hogy mi történt vele, azt részletesen egy olasz tévéműsorban mesélte el.

Egyszer megpillantotta a mentőhelikoptert, jelzett neki, de a gépről nem vették észre, és visszafordultak. A vizeletét itta, hogy lassítsa teste kiszáradását, és haladt tovább.

Hamarosan csillogást látott a horizonton: marabout, vagyis síremlék lehetett az, s remélte, hogy talál hátrahagyott vizet és ételt. Semmi sem volt bent – ekkor már arra gondolt, ez lesz az ő sírja is. Ám kisvártatva repülő zaját hallotta: kirohant és próbált tüzet gyújtani – csakhogy a mentőcsapat helyett megérkezett egy újabb, immár tizenkét órás vihar. Ez mentálisan teljesen leépítette, hiszen a repülőgép pilótájának esélye sem volt megpillantania őt. A vihar után az elkeseredésen kívül semmi sem maradt.

Kezdte úgy érezni, hogy meg kell halnia, és a testét soha sem találják meg. Arra gondolt, felvágja a vénáit, elalszik, és nem ébred fel többet. Így is tett: felvágta a vénáit, és elaludt.

Legnagyobb meglepetésére egy idő után viszonylag pihenten felébredt. Annyira sűrű volt már a vére, hogy nem tudott elvérezni – a Szahara nem követelte az életét. Mauro úgy gondolta, ez jel, hogy életben kell maradnia, lehet még valami dolga ezen a világon. Tett-vett, pakolgatott, s ekkor vette észre: nincs meg a jegygyűrűje, valahol, valamikor lecsúszott az ujjáról! Elkeseredve találomra belemarkolt a homokba, s újabb csodaként ott volt a gyűrű a kezében. Ettől pláne új erőre kapott, de valamit ennie kellett. Észrevette, hogy denevérek vannak a kis szentély belsejében, így azokat ette nyersen, a vérüket pedig megitta. Ahogy mondta, ekkor már egyáltalán nem érzett ízeket.

Belátta, hogy hajnalban és este tud haladni, napközben azonban, amikor árnyékban is több mint 40 Celsius-fok van, pihennie kell, hogy a kiszáradást lassítsa. Továbbindult.

Nem sokkal később a maratoni szervezői megtalálták a szentélyt és benne Mauro ottlétének nyomait, de fogalmuk sem volt, hogy merre indulhatott tovább. Azt viszont legalább tudták, hogy talán még életben van – de hol lehet?

Az ereje végét járó olasz próbált visszaemlékezni a futást megelőző tájékoztatásra, amelyen elmondták, hogy naplementekor kell a felhők felé indulni, mert ahol felhő van, ott lehetnek növények, emberek, víz.

Így az utolsó erejével ezt a tanácsot követte, s egy kis vizes területhez ért. A homokban észrevette, hogy emberek jártak arra, az egyik szikla mellett megpillantott egy picike alakot. Egy kislányt. Mauro annyira rossz állapotban volt, hogy a kislány, ahogy meglátta, halálra rémült és elszaladt. A futó ment tovább, végül eljutott egy asszonyhoz, aki megitatta, megetette. Mauro ekkor tudta meg, hogy elhagyta Marokkót és már Algériában van. A nő elküldte a lányát segítségért, aki két katonával érkezett vissza. Elvitték egy támaszpontra, hogy orvosi kezelést kaphasson, de előtte bekötötték a szemét – Mauro ezt akkor nem kifejezetten a segítőkészség jeleként értelmezte. Végül kórházba vitték, ahol kiderült, tizenöt kilót fogyott.

Hazatérése után a történet hatalmas médiavisszhangot kapott, mivel az ultrafutó kilenc napig bolyongott a Szaharában, majd csodával határos módon megmenekült.

 

Azóta eltelt huszonöt év, és a sport azóta is fontos szerepet tölt be Prosperi életében, különböző kihívásokon vesz részt.

A Marathon des Sables és a Szaharában töltött napok azonban örökre megváltoztatták: a sivatag, amelyet le akart győzni, őt gyűrte maga alá, majdnem végzetesen.

Ami futóként addig az előnyére vált, vagyis a bátorság és az állhatatosság, a sivatagban majdnem a vesztét okozta. Ahogy fogalmazott, a tisztelet és az alázat menthette volna meg ettől a helyzettől, de végül a Szahara elvarázsolta kegyetlenségével, ugyanakkor a benne rejtőzködő élet lehetővé tette neki a hazatérést.